15. fejezet - Hiányzol

- Azt hiszem, már tudom, kinek volt indoka megmérgezni Dominique-ot!

Hermione nem igazán gondolta, hogy Draco feltételezése helytálló lenne, viszont abban egyetértett a férfivel, hogy haladéktalanul üzenniük kell Rebekának. Fél óra múlva már hármasban ültek egy asztalnál, és a szőke elkezdte felvázolni az elképzelését.

- Ez az egész csak egy elmélet, de azt hiszem, hogy tudom, ki a felelős Dominique haláláért – kezdte Draco halkan, majd várt pár másodpercet. Látni akarta, hogy Rebeka hogyan reagál a témára. Nem tudta, hogy felzaklatja, vagy pont jót tesz neki, hogy végre haladnak valamerre. De mivel a nő semmilyen különös jelet nem mutatott, így folytatta.

- Szóval, osztottam, szoroztam, összeadtam, kivontam, az összes lehetőségen végigmentem, legalább is az ismeretségemen. Nyilván nem ismerem Dom családját, de nem is hinném, hogy ott kéne keresnünk a tettest. Aztán végül szöget ütött valami a fejemben. Elég erős a gyanúm, hogy az elkövető nem más, mint a volt barátod.

Pár másodpercig néma csend állt be. Aztán Rebeka nevetésben tört ki. Napok óta nem lehetett látni mosolyt az arcán, most pedig jóízűen kacagott. Aztán végül erőt vett magán, és továbbra is mosolyogva legyintett.

- Ugyan már! Eugen? Ez őrültség – zárta le ennyivel, de Draco nem hagyta magát.

- Azt mondtad, szakítottatok. Éppen a gyilkosság előtt.

- De Eugen a légynek sem tudna ártani – magyarázta Rebeka.

- Biztos? Mert neki volt a legtöbb indítéka.

- Jól fogadta, amikor elmondtam, hogy mást szeretek. Megértett.

- És ha csak megjátszotta magát?

- Te nem ismered őt. Ez a srác kóbormacskákat fogad be, tobozokat gyűjt és az anyukája mondta meg, hogy mit vegyen a szülinapomra. El tudod képzelni, hogy megölt volna valakit?

- Először is, tényleg ilyen kretén? – lepődött meg Draco. – Rebeka, hogy szedted őt össze? Dominque igazi felüdülés lehetett ez után a kiscserkész után.

- Kedves volt, én pedig kétségbe voltam esve, hogy sosem lesz kapcsolatom. Így igent mondtam a randi meghívásra. És a maga módján azért aranyos. Később meg már nem volt szívem szakítani vele, ezért is húztuk a dolgot ilyen sokáig.

- Jó, jól van. De a második dolog… nehogy azt hidd, hogy attól még, hogy ilyen kis szerencsétlen, nem tett volna keresztbe az ellenfelének. Lehet, hogy egy thesztrálbőrbe bújt sárkány. Sosem tudhatod, ezt már megtanultam.

- Draco – szólt közbe Hermione most először -, talán Rebekának igaza van. Azért ő elég jól ismeri a fiút.

- Igen, ez igaz. De nem zárhatjuk ki a lehetőségek közül. Hagy próbáljak meg valamit. Rebeka – fordult a nőhöz. – A segítségedre van szükségem. Mondj el mindent erről az Eugenról. Hol lakik, hol dolgozik, mit szokott csinálni.

Draco aznap délután már útra is kelt, hogy megvalósítsa a tervét. A fiú jelenleg gyakornok volt, professzornak készült. Igaz, hogy nem bájitaltan tanárnak, hanem gyógynövénytant akart tanítani, de Draconak ez nem volt elég.

Egy tanintézet folyosóit járta, ahol próbálta megtalálni a férfi irodáját – már ha volt neki olyanja. Szerencséjére nem kellett sokáig keresgélnie, mert a gyanúsított egyenesen szembe sétált vele.

- Eugen Monro? – kérdezte Malfoy, bár biztos volt benne, hogy jó emberrel futott össze.

- Én vagyok – felelte a fiú nyápic hangon.

- Egy kis segítségre lenne szükségem egy bájitallal.

- Sajnálom, de én a gyógynövénytanban vagyok járatos – magyarázkodott. Draco nem bírta tovább, muszáj volt legilimenciát használni. Ám a férfi elméjében falaknak ütközött. Miért közlekedne valaki tetőig felhúzott falakkal az agyában, hacsak nincs titkolni valója?

- Tudja, egy ritka növényekből készült bájitalra lenne szükségem egy barátom részére és úgy hallottam maga segíteni tudna ebben, hiszen érte az alapanyagokhoz, nem igaz?

- Munkaköri leírásom, hogy értsek hozzájuk – húzta ki magát a férfi, bár így is jóval alacsonyabb volt Dracónál. – Miféle bájitalt akar készíteni?

- Tudja, nem hinném, hogy ismerné, ezt egy ismerősöm fejlesztette ki.

- És milyen hozzávalókra lenne szüksége? – húzta fel a szemöldökét Eugen.

- Hát, kell egy kis lestyán, bumszalagbőr, meg némi nadragulya – sorolta Draco az első alapanyagokat, amik az eszébe jutottak.

- Jól sejtem, ez egy erősítő főzet lesz?

- Igen, az – mosolyodott el Draco. Ezen már elindulhatott. Ha a férfi képes volt pár alapanyagból megállapítani, hogy miféle főzet is készülhet belőle, akkor akár egy remek kis méreg összedobására is képes volna.

- A receptje nagyjából a fejemben van, viszont sose voltam jó a főzésben. Esetleg segítene? Értékelném – tette hozzá a férfi.

- Meglátjuk, mit tehetünk. Bár még mindig úgy gondolom, nem én vagyok a megfelelő ember.

- Majd kiderül – motyogta Draco ravasz mosollyal a szája szegletében.

Malfoy, ha nem is volt teljesen meggyőződve arról, hogy Eugen készítette a mérget, legalább annyit megtudott, hogy a férfi elmondása ellenére igen könnyen elkészítette a Draco által kért bájitalt. Elég otthonosan mozgott az üst körül. Egyelőre Draco ennyivel is beérte, de magában elhatározta, itt még közel nincs vége a nyomozásának.

Rebeka Draco távozását követően megköszönte Hermionénak a vendéglátást és visszahoppanált a házába, mondván, most némi magányra van szüksége.

Hermione nem firtatta a dolgot, búcsúzóul megölelte barátnőjét és a lelkére kötötte, hogy ha bármi problémája adódna, esetleg rosszul érezné magát, a nőhöz bármikor fordulhat.

A korábbi napokhoz híven Scorpius ismét a nő lakásán töltötte a délutánját Rose társaságában. Hermione a foteljéből mosolyogva figyelte a kicsiket, miközben fél szemmel a munkahelyi jegyzeteit olvasgatta. Sose gondolta volna, hogy egyszer a lánya legjobb barátja a volt ellenségének fia lesz. Mint valami rossz szappanoperában. Már csak az kellene, hogy ő összejöjjön a férfivel, gondolta magában. Persze, ezt az ötletet azonnal elhessegette, hiszen a jelen pillanatban ez a dolog teljesen abszurd volt, na meg amúgy is. Draco meg ő sose illettek össze. A szex jó volt, de ennyi.

Miközben Hermione magát győzködte fejben, Draco mint, aki haza érkezett lépett be a nagyszobába.

Scorpius egyből az üdvözlésére sietett.

- Apa! Gyere, nézd, rajzoltunk neked! – húzta Rose-zal együtt a férfit a dohányzóasztalhoz, amit immáron csak sejteni lehetett a rengeteg elhasznált pergamentől és zsírkrétától.

- Ez itt te vagy, meg Hermione. Ő meg itt Rebeka és Rose. Én meg ott repülök hátul, látod? Ott az új Vektorom – ecsetelte lelkesen a látottakat Scorpius.

- Hűha, ez aztán szuper kép lett – dicsérte meg a kicsiket Draco egy-egy hajborzolással, majd Hermionéhoz fordult.

- Szia!

- Szia – köszönt a nő is.

- Apa, befejezhetjük még az állatkerti rajzunkat? – fordult ugrálva az idősebb Malfoyhoz a fia.

- Persze, még úgy is van valami, amit meg kell beszélnem Rose anyukájával.

A két gyerek átvonultak a másik szobába, így a felnőttek kettesben maradtak a nappaliban.

- Na, mit tudtál meg? – kérdezte rögtön Hermione.

- Egyelőre nem sokat. De van még ötletem, ne félj!

- És mi az a nem sok? – érdeklődött a nő.

- Hát, megkértem, hogy segítsen elkészíteni egy főzetet. Szabadkozott, hogy ez nem az ő területe, mégis pár hozzávaló felsorolása után már tudta, hogy milyen főzetről van szó, és könnyedén el is készítette azt. Vagyis simán meglehet, hogy egy mérget is se perc alatt elkészítene.

- Ez azért még nem bizonyíték.

- Nem, viszont nem elhanyagolandó tény – felelte a szőke.

- Nem tudom, Draco, tényleg nem tudom. Képes lett volna megölni Dominique-ot? – dörzsölte meg a halántékát a nő.

Fáradtnak és lestrapáltnak tűnt, minden bizonnyal az utóbbi hét eseményei igencsak megviselték őt is. – Még te sem… - a mondat közepén elhallgatott.

- Még én sem öltem meg senkit. Mond csak ki nyugodtan. Tisztában vagyok a múltammal.

- Nem akarom folyton felhozni, de mindig szóba kerül – mentegetőzött Hermione.

- Tudom, nem is vagyok rá büszke, de nem tudom megváltoztatni. Egyesek szemében én mindig is csak egy halálfalópalánta leszek.

- Az emberek megítélése változik. Már én sem tartalak annyira…

- Annyira minek? – kérdezte felhúzott szemöldökkel Draco.

- Aljasnak. Tudom, hogy változtál, és most már nem vagy mások bábuja, élhetsz a saját akaratod szerint.

- Ebben igazad van.

Pár percig némán hallgattak, majd Draco törte meg a csendet. Először csak halkan a nő mellé sétált, majd hátulról egy oldalra söpörte a nő haját, és lágyan a nyakába csókolt. Hermione elgyengülten, akaratlanul billentette oldalra a fejét.

 - Hiányzol – suttogta ajkaival a nő nyakán.

- Tessék? – nézett kérdőn Hermione, miközben odébbállt a nyakát csókolgató ajkak elől.               

- Tudod, úgy. Az együttléteink. Tudom, hogy most minden zavaros, és mindenki teljes melankóliában van Dominique miatt, de… Egy kicsit jól érezhetnénk magunkat. Hazaviszem a fiamat és visszajöhetek. Majd Mink vigyáz rá.

- Hogy tudsz ilyenkor is a szexre gondolni? – akadt ki Hermione. – Meghalt egy barátunk, egy másik pedig azt se tudja, mit csináljon bánatában, te pedig csak mennél a farkad után? Köszönöm, nem kérek belőle. Amióta nem állok le veled, sokkal nyugodtabb az életem. Nem kell idegeskednem, hogy éppen mikor találod ki, hogy jó leszek-e egy körre. 

- Nem erről van szó – kezdett mentegetőzni a szőke.

- Tudsz róla, hogy a gyerek beköpött az apámnál? Hallotta a múltkor az ágyneműtartóban, hogy miről beszéltünk, aztán az apám előtt rákérdezett. Szerinted mennyire volt égő? Hogy megtudta, hogy az egyetlen kislánya egy cafka, aki csak úgy lefekszik néha egy csinos pofival? Nem hagyom még egyszer, hogy ezt tedd velem. Nem leszek gyenge, és kiszolgáltatott. Akármennyire is nagy fenegyerek vagy az ágyban, nem fogom hagyni, hogy újra játszadozz velem és akkor használj, amikor kedved támad.

Draco először csak tátogni tudott, de később megjött a hangja.

- Ugyan már, te is pont annyira akartad, mint én. Hacsak nem jobban.

- Most ne menjünk ebbe bele, jó? – nézett szúrós pillantással Hermione a férfire.

- De, igenis menjünk bele. Összejöttünk, jó volt minden, aztán se szó, se beszéd eltűntél. Aztán miután visszajöttél kerültél, később meg azt akartad, hogy barátok legyünk. Azért megmagyarázhatnád a dolgokat. Előbb-utóbb meg kell beszélnünk a dolgokat. Csak rajtad áll az egész – mondta dühösen a férfi közelebb lépve a nőhöz.

-  Már mondtam, nem akarok erről beszélni – sziszegte a nő hátrálva. – Zárjuk le végre ezt az egészet. A barátságunkat is csak a gyerekek miatt erőltettem, hát nem érted? Köztünk sose lesz semmi, Draco.

- Komolyan gondolod? – lépett hátra ledöbbenten a férfi. – Tényleg ezt akarod?

- Nem akarok tőled semmit – artikulálta a szavakat az egyre ingerültebb Hermione.

- Ez mindent megváltoztat. Scorpius! – kiáltotta el magát a férfi. Ellépett a nőtől és a gyerekszobához ment.

- Gyere, indulunk! – szólt erélyesen, mire a rajzoló gyerekek összerezzentek.

- De apa! Azt mondtad ezt még befejezhetjük. Még a fák és a kerítés vissza van – nyafogta a fiú, miközben Rose feltartotta a félkész rajzot.

- Azt mondtam indulás! – ripakodott a kisfiúra Draco, majd karon ragadta és a bejárat felé indult. – Köszönj el!

- Szia, Rose! Holnap találkozunk – integetett kétségbeesetten a fiú. – Szia, Hermione!

Draco összepréselt szájjal nyitotta ki az ajtót és vezette ki a fiát a napsütéses júliusi délutánba.

Nem akart kemény lenni a fiával és csalódást okozni neki, de most a saját érdekében meg kellett tennie ezt a lépést. Lehet, Scorpius haragudni fog rá egy darabig, de mostantól nem találkozhat majd Rose-zal.

- Miért nem maradhattam, apa? – kérdezte a fiú, mikor megérkeztek a brightoni házba. Összekulcsolt kezekkel követte a konyhába siető apját és türelmesen várt a válaszra.

- Ne haragudj rám, amiért el kellett jönnünk, és amiért kiabáltam veled – ült le az egyik konyhaszékre a szőke férfi. – Apa összeveszett Rose anyukájával.

- Miért vesztél össze vele? Megbántott? – kérdezte kíváncsian Scorpius.

- Ezt te nem értheted, fiam.

- Mert még kicsi vagyok?

- Ahogy mondod – suhant át egy apró mosoly Draco arcán. – Majd, ha nagy leszel, akkor megérted a felnőttek dolgait. Akkor majd talán azt is megérted, hogy miért nem találkozhatunk többet Rose-zal.

- De apa!

- Hallgass végig!

- DE APA! – kiáltott fel a fiú.

- SCORPIUS! Viselkedj!

- Nem! Rose a barátom. Ha nem engedsz oda, akkor világgá megyek – kiabált torkaszakadtából a kicsi, majd meg se várva az apja reakcióját, befutott a szobájába és magára zárta az ajtaját.

- Persze, utáljon még meg a saját fiam is. Marlin, miért büntetsz? – emelte Draco a plafon felé a tekintetét.

Mély sóhajokat véve kelt fel az asztaltól és hívta a házimanóját.

- Uram szólította Minket?

- Igen! El kell mennem itthonról. Vigyázz a fiamra!

- Hova megy az úr? – nyekeregte a manó.

- A GoldenNectarba.

- Sokáig lesz távol?

- Meglehet – válaszolta mogorva hangon a férfi, majd kiviharozva az ajtón otthagyta a manót.

Elege volt már belőle, hogy megint ő a rosszfiú. A fiával eddig jó viszonyt ápolt, semmi gond nem volt kettejük között. Sőt, amióta csak kettesben éltek, Astoria nélkül – illetve Minkkel, de most nem ez a lényeg -, azóta csak még szorosabb lett a kapcsolatuk. Sokat beszélgettek, megbeszélték a dolgokat, barátok voltak. Erre most elszúrja. Semmi baja nem volt Rose-zal, a kislány tulajdonképpen bájos volt, és Scorpius szemmel láthatóan imádta, de akkor is Hermione lányáról van szó.

Elmélkedése közben megérkezett a bárba, ahol rögtön a pult felé vette az irányt. Egy ismerős arc köszöntötte a túloldalról, Iris. Mostanában nem sokat járt errefelé, és ha ide is jött, akkor a nő nem volt jelen.

- Szia, szépfiú – kezdte a nő szokásos stílusában, ám hamar kedvesebb hangnemre váltott, amikor meglátta, hogy a férfi nincsen épp jó hangulatban.

- Hello – felelt egyhangúan Malfoy.

- Hát téged meg mi lelt?

- Nincs jó kedvem – dörmögte a férfi.

- Azt látom, mi történt?

- Hermionéval nem beszéltél mostanában?

- Drágám, én úgy érzem, le vagyok maradva, nem is kevés dologról. Utoljára akkor beszéltem mindkettőtökkel, amikor itt töltöttétek az éjszakát. Mi történt az óta?

- Azt én is szeretném tudni – horkantott.

- Na, de tényleg. Nyaralni voltam, ezért nem láthattál itt mostanság. Kivettünk Carllal egy kis szabit.

- Röviden és tömören: Azon az éjszakán megbeszéltük, hogy folytatjuk ezt a dolgot, mert mindkettőnknek jó ez az alkalmi partnerség. Csakhogy másnapra ő se szó, se beszéd eltűnt, azóta meg nem akar tőlem semmit. Egész jóba lettünk az utóbbi időben, mert a gyerekeink összebarátkoztak. Meg támogattuk egymást Dominiqie halála után, és…

- Bocsi, hogy közbevágok, de milyen Dominique?

- Dominique Carron. Nemrég halt meg. Jobban mondva megmérgezték. Talán ismerted, sikeres kviddicsjátékos volt.

- Jaj, igen, hallottam róla. Részvétem. Nem tudtam róla, hogy ismerted.

- Jó barátom volt. És Hermione asszisztensének a barátja. Vagyis, szeretője. Mindegy, nem ez a lényeg. A kezdődő barátságunkat ma szépen felrúgta.

- Hogyan?

- Megemlítettem neki, hogy mi lenne, ha ott folytatnánk, ahol azon az estén abbahagytuk, merthogy az óta nem feküdtünk le, de ő csúnyán visszautasított.

- Először is, drágám, nekem úgy tűnik te rúgtad fel a barátságotokat. Mármint, nem tudok róla, hogy a barátoknál szokás lenne, hogy ágyba bújnak, persze hacsak nem barátok extrákkal, másodszorra pedig nem csak a férfii büszkeségedet bántja, hogy visszautasítottak.

- Te most segíteni akarsz, vagy kioktatni? – háborodott fel Draco.

- Egy kicsit mindkettő – mosolygott jókedvűen Iris.

- Kösz!

- Na, de komolyan, te most mit akarsz tőle?

- Hogy velem legyen.

- De hogy? Csak szex? Vagy kapcsolat?

- Miket gondolsz, Iris? Még, hogy Hermione meg én úgy… Az ágyban nagyon jó vele, de hosszútávon nem bírnánk meglenni együtt. Mindig is utáltuk egymást, az, hogy egy kis ideig kölcsönösen jót tettünk egymással az egy dolog. Ettől függetlenül, sose leszünk igazán jóban. Granger elviselhetetlen. Meg különben is, ő maga mondta, a barátságunkat is csak a gyerekek miatt erőltette. Ch… barátság… - kelt ki magából Draco, mire Iris csak elmosolyodott és megcsóválta a fejét.

- Most kinek akarsz hazudni, szépfiú? Mert az egy dolog, hogy nekem hazudsz, én számodra egy senki vagyok. Viszont saját magadat ne akard átverni – nézett a férfire jelentőség teljesen a nő. Közelebb hajolt a pulton keresztül, majd folytatta. – Mind ketten tudjuk, hogy vonzódsz Hermionéhoz. Ha nem is vagy szerelmes, valamit akkor is érzel iránta. És tudom, hogy ez nem csak a szexről szól. Láttam többször is ahogy ránézel, még ha észre sem veszed, de mindig lesed minden mozdulatát.

Draco meredten bámult az összekulcsolt kezeire, nem akart a nő szemébe nézni. Félt belegondolni abba, hogy esetleg igaza lehet Irisnak. Mert tegyük fel, ha véletlen mégis úgy lenne, ahogyan azt ő gondolja, akkor az is biztos, hogy Hermione részéről az érzés biztosan nem kölcsönös, hiszen ha érezne is valamit iránta, akkor nem gázolna át így újra meg újra rajta. Először ott volt az egy hetes eltűnése, aztán most ez a kirohanása. Draco nem értett semmit.

- Szerintem függesszük fel ezt a nevetséges társalgást és inkább tölts nekem valami erőset. Tisztán – húzta ki magát Draco, leplezve, hogy egyszer is eszébe jutott volna az, hogy talán… hangsúlyozom: TALÁN beleszeretett Hermione Grangerbe.

- Olyan ostobák vagytok – motyogta magának Iris, közben töltött a férfinek egy pohár italt. Fejben már tervezte, hogy másnap alaposan el fog beszélgetni a barátnőjével. Nem bírta már tétlenül nézni ennek a kettőnek a szerencsétlenkedését. Dracóról sütött, hogy odavan a nőért, Hermionéra meg már rá se kellett nézni. Iris ismerte őt jól, csak úgy nem lenne képes lefeküdni valakivel, főleg nem hosszútávon. Dracónak is rég leeshetett volna. Vajon mi a csudának akarta Hermione az egész hétvégéjét vele tölteni? Valószínű, hogy nem azért, hogy egy jót beszélgessenek.

Ahogy teltek az órák Draco tekintete egyre opálosabb lett az elfogyasztott ital mennyiségétől. Iris rosszallva nézte a férfi leépülését, de akármennyire is nem akart többet adni a férfinek, Carl szavai jutottak mindig eszébe: „Mindegy, milyen az állapota, amíg fizet, itasd!” Így nem volt mit tennie, tovább töltötte a férfi poharát.

- Nem értelek téged – szólalt meg kisvártatva.

- Miről beszélsz, Draco?

- Itt játszod nekem a kemény nőt, holott tudom, hogy gyenge vagy. És gyengéd. Velem mindig gyengéd voltál – motyogta a férfi.

- Oké, azt hiszem, most már ideje lenne hazaindulnod. Nem tudod, mit beszélsz – lépett ki a pult mögül Iris. – Na, gyere! Kisegítelek és keresünk valakit, aki hazarepít téged.

- Miért csinálod ezt velem? Tudom a titkodat – tántorgott a nő felé Draco, majd kezeit a nyaka köré kulcsolta. – Tudom, hogy te is szeretsz engem, Hermione – mondta, s azzal a lendülettel szájon csókolta a sokkos állapotban lévő nőt.

- Úristen, Draco! Szedd össze magad, Iris vagyok, nem Hermione! Még jó, hogy ezt Carl nem látta – jegyezte meg magának a nő pirulva, közben próbálta az ajtó felé tuszkolni a félájult férfit.

- Mi a francot kezdjek veled? – kérdezte magától. Végül előhúzta a pálcáját és küldött egy patrónust Hermionénak.

Az egykori Weasley lakásban még a késői órákban is égett a villany. Hermione fáradtan tett-vett a nappaliban. A gyerekek rajzai még mindig a dohányzóasztalon hevertek. Komótos mozdulatokkal szedte össze a kicsik alkotásait, amik többnyire a nőt és egy szőke férfit ábrázoltak.

Pihenni akart, de egyszerűen nem ment neki. Állandóan a délutáni kirohanása és az ostoba viselkedése járt a fejében. Már akkor, amikor kimondta azokat a szavakat Dracónak, már akkor megbánta. És azt is tudta, hogy most egy életre beletaposott a férfi szívébe, már ha volt neki olyan.

Hirtelen egy kék fénysugár vonta el a figyelmét. Egy nyúl formájú patrónus jelent meg a nappalija közepén.

- Hermione! Iris vagyok. Segíts! Mi Malfoy címe?

Hermione csak nézett, hogy mi a fene ez. Tudta, hogy a patrónus Irishoz tartozik, hiszen megismerte a hangját és a nyúl formát is tudta, hogy az övé, de nem értette, hogy minek kell neki a címe. Nem gondolta, hogy saját maga miatt akar Malfoy lakására menni – hiszen neki ott van Carl -, így arra gondolt, hogy valószínű a nő már megint kavar valamit.

- Brighton, King Road, de a házszámot nem tudom. Mi történt? – küldte válaszul patrónusát.

Csak pár percig kellett várnia, és a nyúl meg is érkezett ismét hozzá.

- Haza kell támogatni. Részeg… Holnap beszélnünk kell. Szabadnapos vagyok. Mit szólnál, délután egy teához?

- Benne vagyok, majd mesélj – válaszolt gyorsan.

Malfoy már megint részeg. Mi a fenének iszik mindig? Komolyan, nem először fordul elő, hogy még azt se tudja, hol lakik – gondolta Hermione. Jól emlékezett még az esetre, amikor neki kellett hazahoppanálnia vele. Onnan indult minden. Azóta volt a folytonos huzavona. Előtte évekig nem találkoztak, minden rendben volt. Oké, Ron nyilván nem miatta változott meg, és a kapcsolatukat sem ő tette tönkre, de valahogyan azért csak köze volt a dologhoz. Nem tudta, hogy mit várjon a holnapi Irisszal való beszélgetéstől, de egy kis szigort érzett ki a nő hangjából. Vagy talán… megvetést? Úgy érezte, valamiért dühös rá, ám fogalma sem volt miért.

De mi lehet Malfoyjal? Vajon jól van? Mennyire ihatta le magát? Talán a múltkorinál is jobban? És miatta lenne az egész? Vagy teljesen más okból ivott ezúttal?

Hermione próbálta bebeszélni magának, hogy semmi köze nincsen Malfoy részegségéhez, de csak nem ment. Mindig visszatért az eredeti ötletéhez, hogy Draco miatta van most illuminált állapotba. Pedig ő nem akart neki rosszat. Csak azt akarja, hogy egyedül hagyja végre. Olyan nehéz megérteni, hogy nem akarja őt az életébe? Most nem. Azt hitte, hogy a gyerekekre való tekintettel lehetnének barátok, de nem. Draco újra bepróbálkozott nála, és ő megfogadta, hogy most nem akar férfit az életében. Ezt az időszakot most egyedül akarja megélni, csak magára akar figyelni, és nem foglalkozni azokkal a dolgokkal, amiktől stresszes lesz. Épp elég volt neki Dominique halála, és Rebeka fájdalma, nem kell neki még plusz egy bajforrás. És nyilvánvalóan Draco Malfoy jelentette a legnagyobb galibát a számára, akárhányszor csak felbukkant. Pedig mennyivel könnyebbek lennének a dolgok, ha akkor máshogy alakultak volna az események.

Fél órával később nem bírt magával, és üzent Irisnak, hogy megtudja, mi lett a férfival.

- Jól van? Hazajutott? – csak ennyit kérdezett, de tudta, hogy Iris érteni fogja.

- Minden rendben, ne aggódj – jött a válasz, és Iris hangjában mosolygást vélt felfedezni.

Másnap délután öt órakor találkozott Irisszal. Egy hangulatos kis vendéglőbe ültek be, hogy megbeszélhessék a dolgokat. Hermione az utóbbi időben nem sok mindenre költött, és eladta pár régi könyvét, amelyeket már réges-régen kiolvasott, így végre sikerült újra egyenesbe jönnie. Örült, hogy nem kell szorongania, ha valaki teázni hívja.

- Na, mesélj már! Mit keresett megint ott Draco? – kérdezte türelmetlenül a nő.

- Panaszkodni jött.

- Tehát miattam ivott – dőlt hátra a székében csalódottan Hermione. – Annyira hülye vagyok.

- Én se mondhattam volna szebben, kedves barátnőm. Nem értem a gondolkodásmódodat. Mindig is okos lánynak gondoltalak, de most ennél ostobábban már nem is viselkedhetnél – szidta meg a nőt Iris. – És Draco is… Odajön nekem kiönteni a lelkét, meg panaszkodni, ahelyett, hogy veled leülne és megbeszélné, hogy mi a franc is van akkor most közöttetek.

- Mit mondott neked?

- Azt, hogy elzavartad a fenébe. – Iris egyre jobban felhúzta magát.

- Álljunk meg! Én nem zavartam sehova, csak megmondtam, hogy nem akarok tőle semmit – csattant fel a Granger lány is.

- Ja, elzavartad, de előtte meg elhúztad előtte a mézesmadzagot. Még hogy legyetek barátok. Ezt te se gondolhattad komolyan. Pont ti ketten? Úgy szikrázik körülöttetek a levegő… Le se tagadhatod, hogy teljesen odavagy érte, Hermione.

- Én nem – szabadkozott a nő.

- Hermione! – szólt rá erélyesebben Iris. – Szereted őt. És hidd el nekem, ő is téged.

- Hát persze – fonta össze Hermione a mellkasa előtt a kezeit.

- Tegnap este megcsókolt.

- Micsoda? – merevedett meg a nő ültében hirtelen. Nem akart hinni a fülének, főleg annak, hogy az állítólagos barátnője ezt ilyen lazán vágja a képébe.

- Azt hitte, hogy te én vagyok. Nem érted? Teljesen odavan érted!

- Hermione! Végre megvagy! – rohant az asztalukhoz Harry. Homloka verejtékezett a futástól.

- Harry? Te meg hogy kerülsz ide? – ugrott fel a nő, szinte meg is feledkezve a pár másodperccel korábbi beszélgetésről.

- Édesanyád most hívott. Téged is próbált, de nem voltál otthon – zihálta a szemüveges férfi.

- Mond már!

- Rose eltűnt.