- Mi az, hogy nem tudjátok hol a
kislányom? – kiabált a megszeppent Granger házaspárral Hermione egykori
otthonában. – Egy három éves gyerek nem tűnik el csak úgy.
- Drágám, ne beszélj így édesanyáddal, így is rosszul érzi magát – próbálta nyugtatni lányát Mr. Granger, mindhiába.
- Ő érzi rosszul magát? És én mit mondjak? Egy fél órára, nem többre hagytam rátok a lányomat.
- Hermione, édesapádnak igaza van – szólt közbe Ron is. – Próbáljunk mind lehiggadni, és gondoljuk át, hova mehetett.
- Három éves, hova mehetett volna? Egyáltalán, hogy juthatott ki az udvarról? – futott végig a nőn egy újabb hisztéria roham.
- A kapu nem volt kulcsra zárva – mondta szipogva Mrs. Granger. – Kislányom, kérlek, ne haragudj rám. Elhiheted, hogy nem szándékosan tettem, csak egy másodpercre hagytam magára.
- És ha elvitte egy pedofil állat és soha többé nem kapom vissza a kicsikémet? – törtek elő a nőből is a könnyek. – Mi volt fontosabb, mint hogy őrá vigyázz? – szegezte a kérdését az anyjának.
- Csak kért egy kis süteményt, én meg hoztam neki. Odakint ült a pagodában és egy baglyot simogatott.
- Miféle baglyot? – ugrott a kérdésre a kicsi apja.
- Nem tudom. Végig ott volt vele, de azt hittem esetleg az övé.
Hermione hirtelen pattant fel és rohant az udvar felé. A pagodánál egy rajzot talált. Egy szőke kisfiú és egy vörös kislány voltak rajta. Ez még nem is lett volna furcsa, ám a lap másik oldalán kacskaringós, gyerekkézzel írt sorok voltak.
„ Szia, Rose!
Miért nem enged az anyukád hozzánk? Én veled akarok játszani. Van sok új zsírkrétám neked.
Scorpius”
- Ó, hogy a jó büdös életbe! – káromkodta el magát Hermione, közben a pálcájáért nyúlt – Azonnal gyere a szüleim lakásához, Malfoy! – köpte a patrónusának a szavakat.
Harry, Ron és a többiek mit sem értettek az egészből.
- Mi köze az egészhez Malfoynak? – kérdezte értetlenül Harry. Ron inkább a saját szájára harapott és nem tett megjegyzést a dologra.
- Az a köze hozzá, hogy a fia miatt tűnt el a lányom – morogta Hermione. Persze, magában ő is tudta, hogy semmi baja a kis Malfoy fiúval, de jelen szituációban valakit hibáztatnia kellett. – Persze, most nem csipkedi magát, de ha másról lenne szó…
- Menjek el érte? – ajánlotta fel az eddig háttérbe húzódó Iris. – Talán a tegnapi dolgok miatt nem akar jönni.
Hermione vett egy mély levegőt, hogy lenyugodjon, majd lassan bólintott, mire Iris fogta magát és dehoppanált.
Kicsivel több, mint fél óra múlva jelent meg a nő az elég rossz állapotban lévő férfi társaságában.
- Mi történt, Hermione? – kérdezte, próbálva legyűrni a hányingerét, amit a másnaposság és a hoppanálás okozott. A hangneme kedves volt, szintén az ital hatására, valószínűleg kis időre megfeledkezett a vitájukról.
- Te csak ne Hermionézz itt nekem. Miattad tűnt el Rose. Nesze, ezt küldte neki a fiad! –nyomta a kezébe Scorpius rajzát.
- Na, álljunk meg egy pillanatra! – tér vissza Dracóba a józanabbik énje. – Te engem vádolsz? Engem, miközben te vágtál mindent a fejemhez? Még szép hogy azok után eltiltom a közeledből a fiamat.
- Akkor miért nem figyelsz oda rá jobban?
- Nem az én gyerekem tűnt el – kiabálta vissza a szőke. A körülöttük álló csak megszeppenve nézték a két fél között dúló szócsatát.
- Ez itt a probléma – vágta rá a nő.
- Á, szóval boldog lennél, ha Scorpius csak úgy felszívódna?! – kérdezte üvöltve Draco. – Köszönöm, Hermione. Ez a múltkori után tényleg különösen jólesik – morogta. Még egy hete sincs, hogy megosztotta a nővel a történetet, amikor Scorpius eltűnt és ő pedig halálra aggódta magát miatta. – Figyelj – folytatta kicsit higgadtabban -, pontosan tudom, hogy mit érzel. Segítek megkeresni, csak nyugodj le.
- Egyszerűen nem tudok. A kislányom, az egyetlen… gyerekem – kezdtek folyni a könnyei a nőnek.
- Figyelj, hazamegyek, megnézem nincs-e Scorpiusszal. Ha tudok valamit, szólok – felelet a férfi, és már ott sem volt.
A hoppanálás nem tett jót másnapos gyomrának, de most muszáj volt. Otthon rögtön hívta a házimanóját.
- Mink!
- Igen, uram? – jelent meg azon nyomban a szólított.
- Merre van a fiam?
- A játszószobában, gazdám.
- Köszönöm – és már el is viharzott az említett helység felé.
Odabent csak a szőke kisfiú rajzolgatott, de Rose-nak nyoma sem volt.
- Scorpius, hol van Rose? – kérdezte köszönés helyett.
- Apa! – ugrott fel a kisfiú. – Nem tudom. Írtam neki egy levelet, hogy vele akarok játszani, de nem tudom, hogy megkapta-e.
- Szóval nincs itt?
- Nincs.
- És nem tudod, hogy hol lehet?
- Nem –felelte a megszeppent fiúcska. – Valami baj van vele?
- A szülei nem találják. Megkapta a leveledet, és valószínűleg elindult ide.
- De jó, ide jön! – mosolyodott el Scorpius.
- Nem, fiam, ez nem jó. Rose még csak 3 éves, nem mászkálhat egyedül. Te is mindig a mamival vagy velem vagy, ha mész valahová, nem igaz? Itthon se szoktál egyedül lenni. Képzeld el, Rose fiatalabb nálad, és most egyedül van. Biztos fél.
- Rose nem olyan félős. Bátor lány!
Draco elmosolyodott a fia lelkesedésén. Irigyelte, mert olyan barátság lakozott a két gyermek között, amelyben neki sosem volt részese, és amelyet sosem fog tudni kialakítani senkivel. Talán ő a hibás. Régen sosem engedett magához közel senkit, most meg már… túl idős ahhoz, hogy ezt a gátlást leküzdje. Blaise jó haverja, de nem ennyire. És Hermione… na, ha az utóbbi hetekben volt is rá remény, hogy barátok lesznek, most ennek a reménynek örökre búcsút mondhat. Egyszerűen túl sok már ez. Folyton veszekednek, egymást hibáztatják. Nem tudta, hogy milyen érzés is, ha egy igaz barátja van az embernek, de gyanakodott, hogy egyáltalán nem ilyen.
- Jól van, fiam, most el kell mennem.
- Veled akarok menni. Segíteni, megkeresni Rose-t.
- Azt hiszem, nem igazán tudnál segíteni.
- De én menni akarok – toporzékolt a fiú.
- Jól van, nem bánom, jöhetsz.
Pár perc múlva újra a Granger nagyszülők udvarán voltak. Draco elújságolta a fejleményeket, de ennél tovább nem jutottak. Harry, Ron és Iris az utcákat járták, hátha meglátják valahol a kislányt.
- Már órák teltek el és még mindig semmi. Csak nem juthatott olyan messze – járkált fel-alá Hermione a nappaliban.
- Szóltam a szomszédoknak is és értesítettem a rendőrséget, de ők addig nem tudnak semmit se tenni, amíg le nem telik a 24 óra.
- Mik ezek? Állatok? Hogy bírna ki egy kislány egy teljes napot egyedül az utcán? – szitkozódott Ron.
- Hermione! – lépett a nő elé bűnbánóan Scorpius. – Ne haragudj rám. Én csak játszani akartam Rose-zal.
- Tudom, Scorp. Nem hibáztatlak, az apukád és én voltunk buták. Meg fogják őt találni, te emiatt ne aggódj.
- Hermione, beszélhetnénk négyszemközt? – kérdezte Draco kilépve a Granger házaspár konyhájából.
- Nem! – vágta rá a nő reflexszerűen.
- Miért viselkedsz úgy, mint egy gyerek?
- Te rohantál el úgy, mint egy űzött vad, hogy leidd magad Irisnál. Akkor nem értem most miért is akarsz itt jó pofizni.
- Mind a ketten hülyék voltunk, meg kellene beszélnünk.
- Igen, hülye voltál, hogy mindent tönkretettél. És nem, nem kéne megbeszélnünk, főleg nem a fiad és az egész családom előtt – mutatott a nemrég megérkező Weasley házaspárra, valamint a szüleire és Harryékre.
- Valaki elmagyarázná végre nekünk is, hogy miről van szó? Csak mert úgy érzem, valamiről lemaradtunk – mondta Harry Draco és Hermine közt jártatva tekintetét.
- Malfoy megdugta Hermionét – mondta Ron vulgárisan, haragját elsősorban Dracónak címezve.
- Ronald! – csattant fel egyszerre Mrs. Granger és Ron anyja.
Hermione szégyenkezve kelt fel a fotelből és a bejárat felé indult.
- Ahelyett, hogy a magánéletemet firtatnátok, nem keresnétek inkább a lányomat?
Ron nagyon felbosszantotta Hermionét. Nem elég, hogy beégette az anyja előtt – az apja ugye már ismerte a történet eme részletét -, de most még Harry csalódott ábrázatát is bámulhatja majd. És persze a legalkalmasabb időpontban csinált jelenetet Dracóval együtt.
- Kicsi Rosie, merre vagy?
Tanácstalanul indult el az egyik kis utca felé.
- Szívem, gyere! Előkerült Rose! – jelent meg kisvártatva Hermione mögött az édesapja.
- Hol van?
- Ms. Bones most telefonált, hogy látta az utcájukban.
Hermionénak nem is kellett több, futásnak indult. Rohant, ahogy csak a lába bírta.
Ms. Bones az ajtóban várta. Barátságosan fogadta, majd a konyhába vezette. Rose az étkezőasztalnál ült és a lábát lóbálta.
- Anya! – kiáltott fel mosolyogva a kicsi és lemászott a székről.
- Ugye tudod, hogy nagyon megijesztetted a mamit? Soha többé ne csinálj ilyet – ölelte magához a lányát a nő.
- Én csak játszani akartam Scorpiusszal. Küldött egy rajzot. Egyedül nem tud olyan szép embereket rajzolni, anya.
- Gyere, menjünk haza! Mindenki téged keresett.
- Nem akartam rosszat... – pityeregte el magát Rose, mire Hermione a karjába kapta, és a fejét simogatva hazaindult.
- Hála az égnek! – sóhajtott fel Mrs. Granger, mikor Hermione megérkezett a kicsivel. Még mindig magát okolta Rose eltűnése miatt.
- Most hagyjátok, elaludt. Felviszem a régi szobámba – mondta komoran a nő, majd elindult felfele a lépcsőn.
Odafent óvatosan letette az ágyra és mellé feküdt. Gyönyörködve figyelte a mosolygós arcocskáját. Olyan békésen aludt. Biztos elfáradt a nagy „vándorlásban”.
Rövidesen kopogtattak az ajtón. Harry kukucskált be, amikor Hermione szabad jelzést adott.
- Harry – kapta fel a fejét rögtön.
- Csak el akartam köszönni, mielőtt elmegyek.
- Várj egy kicsit! – kelt fel az ágyról és halkan kisurrant az ajtón, csendesen becsukva azt maga után. – Harry, én … - kezdte volna, de a szemüveges férfi csak megrázta a fejét.
- Ne mondj semmit, jó? – csüggesztette le fejét csalódottan.
- Tudom, hogy nem ezt vártad tőlem, de… – ám ismét félbe szakították.
- Nem is azért vagyok csalódott, mert Malfoyjal szűrted össze a levet, hanem azért, mert nem is mondtad, egy szóval sem.
- Mert nem volt mit mondani. Az egész véletlenek sorozata volt.
- Véletlenül feküdtél le Malfoyjal? Hm, nem hinném – nézett rá felhúzott szemöldökkel a férfi.
- Nem akarok mentegetőzni, tettem, amit tettem. De az egésznek semmi jelentősége. Ez csupán a szexről szólt, se több, se kevesebb. És ezt ő is, meg én is tudjuk.
- De mégis hogy jutott eszedbe lefeküdni vele?
- Most erre mit mondjak? – hajtotta le a fejét a nő. - Egyfelől bosszú volt Ron hülyeségei miatt. Másfelől viszont… vonzódtam hozzá.
- De miért nem mondtál semmit?
- Te mégis hogy mondtad volna el, hogy néha lefekszel valakivel, akivel egyébként a normális hétköznapokban kerülitek egymást? Így is elég ciki ez nekem, muszáj a szexuális életemről beszélni?
- Nem, khm… nem. Igazad van. Hagyjuk. De, akkor már vége, igaz?
- Vége, de tulajdonképpen nem is volt semmi.
- Jól van. Majd még beszélünk. De két dolgot akarok még mondani. Először is, Ron egész jól viselte a dolgot. Mármint, a beszólása elég nyers volt, viszont azt hiszem túllépett rajtad. Malfoyt még mindig rühelli, sőt, ez szerintem sosem fog változni, mindig meglesz az ellenszenv, de ha még mindig szerelmes lenne beléd, akkor Malfoy már a padlón feküdne véresen.
- Azt hiszem, igazad van. És ez jól is van így. Még ezzel a beszólással is jól megúsztam.
- A másik dolog pedig… nem ismerem a mostani Malfoyt. Tudod, hogy sosem voltunk jóban, és a mostani kapcsolatunk sem több mint egy szimpla köszönés, ha összefutunk valamiért. De, vigyázz vele, rendben? Nem akarom, hogy fájdalmat okozzon neked, vagy bántson. Még mindig nem igazán bízok meg benne.
Hermione lehunyta szemeit, mély levegőt vett, és lassan kifújta, majd nyugodtan Harry zöld szemeibe nézett.
- Ne aggódj, minden rendben lesz – suttogta magának is.
- Jól van. Megyek, mert Ginny és a gyerekek várnak. Weasleyék elmentek már, de azt hiszem Malfoy és a fia még a szüleiddel beszélgetnek a konyhában.
- Rendben. Üdvözlöm a családodat. És bocsi, ezért az egész felfordulásért, meg hogy kiabáltam mindenkivel.
- Érthető, hogy kiakadtál. Én is kilennék, ha a gyerekem eltűnne.
- Szeretlek, Harry! – mosolyodott a férfire a nő.
- Én is téged, Hermione – lépett közelebb Harry és megölelte a barátnőjét. – Kérlek, ne zárj ki az életedből. Olyan, mintha a húgomat veszteném el.
- Rajta leszek – nevetett fel a nő. – De most menj, mert még a végén kikapunk Ginnytől.
- Jó légy!
Percekkel később, mikor Rose már hangosan szuszogott, Hermione lement a konyhába, hogy összeüssön magának valamit vacsorára.
Draco éppen ekkor próbálta ébresztgetni a szintén elszunyókáló Scorpiust.
- Draco, köszönöm a segítséged – mondta immáron lehiggadva a nő.
- Nincs mit. Te is megtetted volna a helyemben – mondta fásultan a férfi. – Mi most indulunk. A szüleidtől már elköszöntem. Jó éjszakát!
- Viszlát Draco!
Azzal a férfi és a kisfia már el is tűntek a sötétben.
Hermione köhögést hallott a háta mögül. Az anyja állt mögötte mosolyogva.
- Nem akarsz mesélni valamit?
- Anya, kérlek!
- Hogy történt? – kérdezte a nő.
- Anya! Ugye nem akarod a részleteket is? – háborodott fel Hermione.
- Nem a pózok érdekeltek, te buta, hanem hogy hogyan történhetett ez meg.
- Hülye voltam, ő felkínálta magát, elfogadtam, és ennyi. Nincs is miről beszélnünk – indult meg a konyha felé.
- Védekeztetek? – jött az újabb kérdés.
- Anya! Nem vagyok már gyerek, tudok vigyázni magamra. – Hermione a hűtőszekrényhez lépett és túl nagy vehemensséggel nyitotta ki. Sajtot, zöldséget és felvágottat vett elő. Jól esett volna most neki egy szendvics.
- Szeretném, ha beszélgetnél velem. Olyan kevésszer láthatlak.
- Nyugodtan megvacsorázhatnék? – csattant fel a lány, mire az anyja meghökkenve nézett rá.
- Nem ismerek rád – csóválta meg a fejét és távozott.
- Lefeküdni indulsz? – kérdezte Hermionétól a karosszékben ücsörgő Mr. Granger
- Igen. Hosszú nap volt, holnap meg munka.
- Nagyon megbántottad édesanyádat, ugye tudod? – kérdezte szigorúnak szánt hanggal az apja, de Hermione tudta, hogy a férfi sose tudna haragudni rá.
- Utálom, ha a magánéletemben vájkáltok.
- De ha egyszer titkolózol még előttünk is? Nem bízol bennünk? – kérdezte csalódottan a férfi.
- Dehogynem, csak félek elmondani. Annyira szégyellem magam, apa.
- Gyere ide, kincsem! – tárta szét a karjait Mr. Granger és az ölébe vonta a lányát. – Tudod, hogy én mindig itt vagyok neked. Bármit elmondhatsz.
- Dühös leszel rám, apa. Nem akarom, hogy dühös legyél rám. Tudom, hogy csalódni fogsz bennem.
- Hidd el, ha akár embert is öltél volna, akkor is ugyan így szeretnélek! Azért vannak a szülők, hogy olyankor is a gyerekeik mellett álljanak, amikor azok a legnehezebb helyzetekben vannak.
- Annyira szeretlek apa – mondta a lány.
- Én is téged, szívem! – válaszolta a férfi, miközben letörölt egy könnycseppet Hermione arcáról. – Na, mesélj drágám, mi történt?
***
Domonique ügyében még egy ideig nem történt változás. Draco szabad lábon védekezhetett, ugyanúgy, ahogyan Rebeka is, mivel egyikük ellen sem volt bizonyíték, hogy bármi közük is lett volna a gyilkossághoz. Draco azonban nem adta fel, tovább nyomozott Eugen után. Körbekérdezett mindenkit vele kapcsolatban, de a fiú makulátlannak tűnt. Főleg Dracóval szemben. Senki nem gyanúsítana egy ilyen kiscserkészt, ha elő lehet venni Draco Malfoyt, az ex-halálfalót. Tudta, hogy elég nyomós érveket kellene gyűjteni ahhoz, hogy az aurorok komolyan vegyék őt, és egyáltalán nyomozást indítsanak Rebeka volt barátja ellen. Végül már annyira belelovalta magát a témába, hogy arra vetemedett, követi a férfit. Pár napig semmi érdekeset nem talált benne. A tanintézetben töltötte a legtöbb időt, iratokat rendezett, tanítgatott, olvasott. Viszont ennyi idő alatt azt sikerült kideríteni, hogy ki az Eugenhoz legközelebb álló személy. Persze Rebekán kívül. Egy Tom Baker nevű nagyjából vele egykorú pasas volt az, akivel Eugene többször is szót váltott az intézetben. Eléggé úgy tűnt, hogy kapcsolatuk már-már baráti, így Draco tovább szőtte a tervét. A tanintézet mellett volt egy kis bisztró. Eugen ebbe a bisztróba tért be, és természetesen magához, s imidzséhez méltón csak egy kólát rendelt. Draco Tom Baker alakját felöltve pár perc múlva csatlakozott hozzá. Egy régóta ismert italt, a százfűlé főzetet hívta segítségül az átváltozáshoz, míg az igazi Tomot egy seprűtárolóba zárta elkábítva. Igen, Draco Malfoy örült, hogy egy kicsit visszatért régi önmagához, és újra keverheti a bajt.
- Gyere, meghívlak valami erősebbre – kezdte „haverjának”.
- Tudod, hogy nem szoktam alkoholt inni.
- Tudom, éppen ezért kell most elkezdened. Már nincs barátnőd, ezért össze kell szednünk neked valakit. Ahhoz pedig kell egy kis ital, hogy megjöjjön a bátorságod – győzködte Draco.
Pár elutasítás után aztán végül megtörtént a jég. Draco jól tudta, hogyan kell manipulálni az embereket, és az utóbbi időben az italhoz is elég jól értett, így fél óra alatt sikerült leitatnia Eugent annyira, hogy ügyesen betörjön a férfi elméjébe. Valahogy érezte, hogy mit fog ott találni, mégis azért meglepődött. Az ital mindemellett megoldotta a nyelvét a férfinak, és előbb-után minden kicsúszott a száján.
Nincs mit szépíteni. Eugen egy pszichopata őrült. Annyira belezúgott Rebekába, hogy amikor észlelni kezdte, hogy a lány megcsalja -, mert észrevette, nem volt nehéz, hiszen titokban követte a nőt szinte mindenhová, beteges imádata teljesen elvakította -, rögtön szent bosszút esküdött. Már hónapokkal ezelőtt elkezdte főzni a mérget, de csak akkor vetette be, amikor betelt a pohár, vagyis Rebeka kiadta az útját.
Draco teljesen meg volt döbbenve, amikor a férfi mindezeket betintázva kinyögte. Ez a fiú mindenkit az orránál fogva vezetett, de legfőképpen Rebekát. A nyugodt külső ellenére belül mindig is egy dühöngő őrült volt. Talán erre mondják, hogy csendes gyilkos. Nagyon találó kifejezés.
Az alkoholmámoros este után Draco első útja az aurorparancsnokságra vezetett, hogy egy kis üvegcsében átadhassa előző napi emlékeit a beszélgetésről. Tudta, hogy ez a leghatásosabb bizonyíték. Mindemellett persze beszámolt azokról is, amiket a nyomozása során tudott meg, és amit Eugen elméjébe bepillantva vélt felfedezni.
Az aurorok először nem akartak vele foglalkozni, de végül megnézték az emléket és nagyon is jól tették. Csak ámultak, hogy Draco hogy tudta ilyen hamar kinyomozni azt, aminek ők még a nyomára sem bukkantak.
Talán azért, mert Dracónak valóban érdekében állt kideríteni az igazságot.
Egy augusztusi reggelen, mikor Draco épp az aznapi Reggeli Prófétát olvasta, jött egy baglya a Minisztériumból. Arra gondolt esetleg a férfi elkapásáról írnak neki, de meglepetésére az aurorparancsnok levelét fogta a kezében. Ő pedig arról írt, hogy lenne egy álláslehetőség Draco számára a Parancsnokságon.
Draco a sorokat olvasva köpni-nyelni nem tudott. Még hogy ő auror legyen? Harry Potter munkatársa? A gondolatra elnevette magát, majd szórakozottan fogott egy pergament és megírta a visszautasítását Mr. Ordernek.
- De uram! Ezt ön se gondolhatja komolyan. Malfoy, mint auror? Pont Malfoy, amilyen múlttal rendelkezik?
- Maga is látta a Carron-ügyben végzett nyomozását, Potter. Egyedül többre jutott, mint a maguk csapata. Úgy gondolom, nem követtem el hibát azzal, hogy munkát ajánlottam neki. Most pedig, ha megbocsájt, rengeteg a teendőm még – zavarta el apellátát nem tűrően Sam Order Harry Pottert.
Harry duzzogva kullogott vissza az asztalához, amin halmokban álltak a megírásra váró jelentések. Miközben próbált a munkájára koncentrálni, a gondolatai végig Draco körül forogtak. Elismerte – persze csak magában -, hogy a férfi jó munkát végzett, viszont magát a gondolatot, hogy Malfoy bármiben is jobb nála, nem bírta elviselni. Igaz, ez már korábban is megtörtént egyszer, mikor egy kviddicsválogatón voltak.
Két héttel korábban ünnepelte a kicsi Rose a negyedik születésnapját. Hajnalok hajnalán már felébredt és nem volt rest az anyját is korán felébreszteni. Beszaladt a hálószobába és lelkesen sikongatva ugrálni kezdett az ágyon.
- Négyéves vagyok, négyéves vagyok!
- A négyévesek hagyják aludni az anyukájukat – morogta Hermione a paplan alól.
- De anya! Nem érünk rá aludni! Szülinapom van!
- Na, jó! Amíg nem kelek fel úgysem hagysz békén – mosolygott kócosan a kislányára Hermione. – Na, és a szülinapos kisasszony mit szeretne reggelire enni?
- Tortát! – vágta rá Rose kacagva.
- De ha most megeszed a tortádat, mi marad a vendégeknek?
- Akkor… Tejbegrízt.
- Segítesz nekem? – kérdezte Hermione, miközben belebújt a köntösébe.
- De hát én nem tudok főzni – tárta szét a karjait a kicsi.
- Majd megtanítalak, kicsim.
- Mikor jönnek már, anya? – türelmetlenkedett Rose a bejárati ajtónál.
- Még fél óra és itt lesz Harry bácsi a fiúkkal. A többiek majd csak utánuk jönnek.
- Türelem Rosie – emelte fel a kicsit Ginny. – Mindenki itt lesz hamarosan és remekül fogjuk érezni magunkat.
Hermione mosolyogva figyelte barátnőjét és a kicsit, de mikor ez a mondat elhagyta Ginny száját, a mosoly lehervadt az arcáról. Nem lesz itt mindenki, és ez pont elég is lesz ahhoz, hogy Rose egyáltalán ne érezze jól magát. Gyűlölte magát, hiszen részben az ő hibája is volt, hogy Scorpius nem lehetett ott aznap.
Rose eltűnése óta már több hét eltelt, de az óta nem is találkozott a férfival. Tudta jól, hogy hatalmas hibát követ el, de így kellett ennek lennie.
- Kiszaladok a mosdóba, figyelsz addig Rose-ra? – kérdezte Ginnyítől.
- Persze, menj csak.
- Ginny, te ismered már a legjobb barátomat, Scorpiust? – kérdezte Rose, miközben az egyik rojtot piszkálgatta a ruháján. – Ő is hamarosan itt lesz.
- Nem ismerem – válaszolt Ginny, a mondat második részét gondosan figyelmen kívül hagyva. Hermione már megosztotta vele aggodalmait.
Harry és a fiúk valóban ott voltak fél óra múlva. El is kezdtek játszani a lánnyal, így Rose gondolatait sikerült elterelni Scorpiusról. Aztán egyre több és több gyerek érkezett, főleg az óvodából és a szomszédságból. A nagy kavalkádban annyira nem volt feltűnő a kis szőke fiú hiánya, de hamar elérkezett az ajándékbontás ideje.
- Anya, hol van Scorpius? Először az ő ajándékát akarom kibontani!
- Nem tudom, kicsim – felelte Hermione összeszorult szívvel.
- De később jönnie fog, ugye?
- Mi lenne, ha elkezdenéd kibontani az ajándékaidat? Kezdheted az apáéval, nagyon szép! – terelte rögtön a témát Hermione. Kívül mosolygott, belül viszont magát átkozta.
- Rendben.
Rose figyelmét egy időre újra lekötötték az ajándékok és a többi gyerek, de időről időre újra előjött a kérdés, hogy mikor is érkezik meg a kis barátja. Ez a kérdés addig-addig ismétlődött, míg véget nem ért a szülinapi zsúr, és mindenki haza nem ment, Harryéket kivéve. Harry, Ginny és a gyerekek még maradta a délután hátralévő részében ünnepelni. Amikor az utolsó meghívott is kiment az ajtón, Rose elindult, és alaposan körbenézett a ház minden egyes szegletében.
- Drágám, mit csinálsz? – kérdezte Hermione.
- Scorpiust keresem. Biztos elbújt, hogy meglepjen, csak nem tudta, mikor kell előjönnie.
- Rose, nem hinném, hogy Scorpius itt van – rázta a fejét az anyja szomorúan.
- De megígérte, hogy itt lesz!
- Hát, tudod, néha a dolgok nem úgy alakulnak, mint ahogy azt eltervezzük.
- Miért? – kérdezte a kislány a sírás szélén állva.
- Scorpius papája és én… - kezdte volna lassan, de Rosie közbe vágott.
- Miattad van!
- Tessék?
- Te nem engedted meg, hogy eljöjjön. Mert nem szereted Dracót! – kiabálta a kislány.
- Rose, meg kell értened, hogy…
- Scorpius a legjobb barátom, és te nem engedted meg, hogy itt legyen! Utállak!
- Ne, mondj ilyet, kicsim! – kérte Hermione szintén a sírás határán állva.
- Te vagy a világ legrosszabb anyukája – kiáltotta a vörös hajú kislány, miközben könnyekben tört ki és hangosan sírva berohant a szobájába.
Hermione arcát is könnyek áztatták. Tudta, hogy Rose-nak igaza van, ám mégis rosszul estek neki a szavai. Nagyon zaklatott volt, és úgy érezte nem bír otthon maradni.
- Ginny, tudnátok még maradni, és vigyázni Rose-ra?
- Persze, de hová akarsz menni?
- Ki kell szellőztetnem a fejem, muszáj egy kis friss levegőt szívnom – szipogta a nő, és elindult kifelé.
Az utcákat járva azon gondolkozott, hogy kihez fordulhatna. Tudta, hogy ha egyedül marad, akkor csak sötét gondolatai támadnak, amiket később meg fog bánni. Iris-hoz nem akart most fordulni, neki nincs gyereke, ezt nem értheti. Rebekának most sok baja van, nem beszélve arról, hogy ő sem szülő. Ginnyt épp most hagyta otthon a gyerekekkel. Végül nagy töprengése után azt a férfit választotta, akire az utóbbi időben nem sokat gondolt.
Erő vesztetten, könnyáztatta arccal kopogott be a férfi lakásába. Kisvártatva az ajtó kinyílt, a férfi pedig csodálkozva nézett az előtte álló nőre.
- Hermione, mi történt? Miért sírsz, baj van? Rose-zal történt valami? – kérdezte.
A nő pedig nem válaszolt, csak belevetette magát Ronald Weasley karjaiba.
- Drágám, ne beszélj így édesanyáddal, így is rosszul érzi magát – próbálta nyugtatni lányát Mr. Granger, mindhiába.
- Ő érzi rosszul magát? És én mit mondjak? Egy fél órára, nem többre hagytam rátok a lányomat.
- Hermione, édesapádnak igaza van – szólt közbe Ron is. – Próbáljunk mind lehiggadni, és gondoljuk át, hova mehetett.
- Három éves, hova mehetett volna? Egyáltalán, hogy juthatott ki az udvarról? – futott végig a nőn egy újabb hisztéria roham.
- A kapu nem volt kulcsra zárva – mondta szipogva Mrs. Granger. – Kislányom, kérlek, ne haragudj rám. Elhiheted, hogy nem szándékosan tettem, csak egy másodpercre hagytam magára.
- És ha elvitte egy pedofil állat és soha többé nem kapom vissza a kicsikémet? – törtek elő a nőből is a könnyek. – Mi volt fontosabb, mint hogy őrá vigyázz? – szegezte a kérdését az anyjának.
- Csak kért egy kis süteményt, én meg hoztam neki. Odakint ült a pagodában és egy baglyot simogatott.
- Miféle baglyot? – ugrott a kérdésre a kicsi apja.
- Nem tudom. Végig ott volt vele, de azt hittem esetleg az övé.
Hermione hirtelen pattant fel és rohant az udvar felé. A pagodánál egy rajzot talált. Egy szőke kisfiú és egy vörös kislány voltak rajta. Ez még nem is lett volna furcsa, ám a lap másik oldalán kacskaringós, gyerekkézzel írt sorok voltak.
„ Szia, Rose!
Miért nem enged az anyukád hozzánk? Én veled akarok játszani. Van sok új zsírkrétám neked.
Scorpius”
- Ó, hogy a jó büdös életbe! – káromkodta el magát Hermione, közben a pálcájáért nyúlt – Azonnal gyere a szüleim lakásához, Malfoy! – köpte a patrónusának a szavakat.
Harry, Ron és a többiek mit sem értettek az egészből.
- Mi köze az egészhez Malfoynak? – kérdezte értetlenül Harry. Ron inkább a saját szájára harapott és nem tett megjegyzést a dologra.
- Az a köze hozzá, hogy a fia miatt tűnt el a lányom – morogta Hermione. Persze, magában ő is tudta, hogy semmi baja a kis Malfoy fiúval, de jelen szituációban valakit hibáztatnia kellett. – Persze, most nem csipkedi magát, de ha másról lenne szó…
- Menjek el érte? – ajánlotta fel az eddig háttérbe húzódó Iris. – Talán a tegnapi dolgok miatt nem akar jönni.
Hermione vett egy mély levegőt, hogy lenyugodjon, majd lassan bólintott, mire Iris fogta magát és dehoppanált.
Kicsivel több, mint fél óra múlva jelent meg a nő az elég rossz állapotban lévő férfi társaságában.
- Mi történt, Hermione? – kérdezte, próbálva legyűrni a hányingerét, amit a másnaposság és a hoppanálás okozott. A hangneme kedves volt, szintén az ital hatására, valószínűleg kis időre megfeledkezett a vitájukról.
- Te csak ne Hermionézz itt nekem. Miattad tűnt el Rose. Nesze, ezt küldte neki a fiad! –nyomta a kezébe Scorpius rajzát.
- Na, álljunk meg egy pillanatra! – tér vissza Dracóba a józanabbik énje. – Te engem vádolsz? Engem, miközben te vágtál mindent a fejemhez? Még szép hogy azok után eltiltom a közeledből a fiamat.
- Akkor miért nem figyelsz oda rá jobban?
- Nem az én gyerekem tűnt el – kiabálta vissza a szőke. A körülöttük álló csak megszeppenve nézték a két fél között dúló szócsatát.
- Ez itt a probléma – vágta rá a nő.
- Á, szóval boldog lennél, ha Scorpius csak úgy felszívódna?! – kérdezte üvöltve Draco. – Köszönöm, Hermione. Ez a múltkori után tényleg különösen jólesik – morogta. Még egy hete sincs, hogy megosztotta a nővel a történetet, amikor Scorpius eltűnt és ő pedig halálra aggódta magát miatta. – Figyelj – folytatta kicsit higgadtabban -, pontosan tudom, hogy mit érzel. Segítek megkeresni, csak nyugodj le.
- Egyszerűen nem tudok. A kislányom, az egyetlen… gyerekem – kezdtek folyni a könnyei a nőnek.
- Figyelj, hazamegyek, megnézem nincs-e Scorpiusszal. Ha tudok valamit, szólok – felelet a férfi, és már ott sem volt.
A hoppanálás nem tett jót másnapos gyomrának, de most muszáj volt. Otthon rögtön hívta a házimanóját.
- Mink!
- Igen, uram? – jelent meg azon nyomban a szólított.
- Merre van a fiam?
- A játszószobában, gazdám.
- Köszönöm – és már el is viharzott az említett helység felé.
Odabent csak a szőke kisfiú rajzolgatott, de Rose-nak nyoma sem volt.
- Scorpius, hol van Rose? – kérdezte köszönés helyett.
- Apa! – ugrott fel a kisfiú. – Nem tudom. Írtam neki egy levelet, hogy vele akarok játszani, de nem tudom, hogy megkapta-e.
- Szóval nincs itt?
- Nincs.
- És nem tudod, hogy hol lehet?
- Nem –felelte a megszeppent fiúcska. – Valami baj van vele?
- A szülei nem találják. Megkapta a leveledet, és valószínűleg elindult ide.
- De jó, ide jön! – mosolyodott el Scorpius.
- Nem, fiam, ez nem jó. Rose még csak 3 éves, nem mászkálhat egyedül. Te is mindig a mamival vagy velem vagy, ha mész valahová, nem igaz? Itthon se szoktál egyedül lenni. Képzeld el, Rose fiatalabb nálad, és most egyedül van. Biztos fél.
- Rose nem olyan félős. Bátor lány!
Draco elmosolyodott a fia lelkesedésén. Irigyelte, mert olyan barátság lakozott a két gyermek között, amelyben neki sosem volt részese, és amelyet sosem fog tudni kialakítani senkivel. Talán ő a hibás. Régen sosem engedett magához közel senkit, most meg már… túl idős ahhoz, hogy ezt a gátlást leküzdje. Blaise jó haverja, de nem ennyire. És Hermione… na, ha az utóbbi hetekben volt is rá remény, hogy barátok lesznek, most ennek a reménynek örökre búcsút mondhat. Egyszerűen túl sok már ez. Folyton veszekednek, egymást hibáztatják. Nem tudta, hogy milyen érzés is, ha egy igaz barátja van az embernek, de gyanakodott, hogy egyáltalán nem ilyen.
- Jól van, fiam, most el kell mennem.
- Veled akarok menni. Segíteni, megkeresni Rose-t.
- Azt hiszem, nem igazán tudnál segíteni.
- De én menni akarok – toporzékolt a fiú.
- Jól van, nem bánom, jöhetsz.
Pár perc múlva újra a Granger nagyszülők udvarán voltak. Draco elújságolta a fejleményeket, de ennél tovább nem jutottak. Harry, Ron és Iris az utcákat járták, hátha meglátják valahol a kislányt.
- Már órák teltek el és még mindig semmi. Csak nem juthatott olyan messze – járkált fel-alá Hermione a nappaliban.
- Szóltam a szomszédoknak is és értesítettem a rendőrséget, de ők addig nem tudnak semmit se tenni, amíg le nem telik a 24 óra.
- Mik ezek? Állatok? Hogy bírna ki egy kislány egy teljes napot egyedül az utcán? – szitkozódott Ron.
- Hermione! – lépett a nő elé bűnbánóan Scorpius. – Ne haragudj rám. Én csak játszani akartam Rose-zal.
- Tudom, Scorp. Nem hibáztatlak, az apukád és én voltunk buták. Meg fogják őt találni, te emiatt ne aggódj.
- Hermione, beszélhetnénk négyszemközt? – kérdezte Draco kilépve a Granger házaspár konyhájából.
- Nem! – vágta rá a nő reflexszerűen.
- Miért viselkedsz úgy, mint egy gyerek?
- Te rohantál el úgy, mint egy űzött vad, hogy leidd magad Irisnál. Akkor nem értem most miért is akarsz itt jó pofizni.
- Mind a ketten hülyék voltunk, meg kellene beszélnünk.
- Igen, hülye voltál, hogy mindent tönkretettél. És nem, nem kéne megbeszélnünk, főleg nem a fiad és az egész családom előtt – mutatott a nemrég megérkező Weasley házaspárra, valamint a szüleire és Harryékre.
- Valaki elmagyarázná végre nekünk is, hogy miről van szó? Csak mert úgy érzem, valamiről lemaradtunk – mondta Harry Draco és Hermine közt jártatva tekintetét.
- Malfoy megdugta Hermionét – mondta Ron vulgárisan, haragját elsősorban Dracónak címezve.
- Ronald! – csattant fel egyszerre Mrs. Granger és Ron anyja.
Hermione szégyenkezve kelt fel a fotelből és a bejárat felé indult.
- Ahelyett, hogy a magánéletemet firtatnátok, nem keresnétek inkább a lányomat?
Ron nagyon felbosszantotta Hermionét. Nem elég, hogy beégette az anyja előtt – az apja ugye már ismerte a történet eme részletét -, de most még Harry csalódott ábrázatát is bámulhatja majd. És persze a legalkalmasabb időpontban csinált jelenetet Dracóval együtt.
- Kicsi Rosie, merre vagy?
Tanácstalanul indult el az egyik kis utca felé.
- Szívem, gyere! Előkerült Rose! – jelent meg kisvártatva Hermione mögött az édesapja.
- Hol van?
- Ms. Bones most telefonált, hogy látta az utcájukban.
Hermionénak nem is kellett több, futásnak indult. Rohant, ahogy csak a lába bírta.
Ms. Bones az ajtóban várta. Barátságosan fogadta, majd a konyhába vezette. Rose az étkezőasztalnál ült és a lábát lóbálta.
- Anya! – kiáltott fel mosolyogva a kicsi és lemászott a székről.
- Ugye tudod, hogy nagyon megijesztetted a mamit? Soha többé ne csinálj ilyet – ölelte magához a lányát a nő.
- Én csak játszani akartam Scorpiusszal. Küldött egy rajzot. Egyedül nem tud olyan szép embereket rajzolni, anya.
- Gyere, menjünk haza! Mindenki téged keresett.
- Nem akartam rosszat... – pityeregte el magát Rose, mire Hermione a karjába kapta, és a fejét simogatva hazaindult.
- Hála az égnek! – sóhajtott fel Mrs. Granger, mikor Hermione megérkezett a kicsivel. Még mindig magát okolta Rose eltűnése miatt.
- Most hagyjátok, elaludt. Felviszem a régi szobámba – mondta komoran a nő, majd elindult felfele a lépcsőn.
Odafent óvatosan letette az ágyra és mellé feküdt. Gyönyörködve figyelte a mosolygós arcocskáját. Olyan békésen aludt. Biztos elfáradt a nagy „vándorlásban”.
Rövidesen kopogtattak az ajtón. Harry kukucskált be, amikor Hermione szabad jelzést adott.
- Harry – kapta fel a fejét rögtön.
- Csak el akartam köszönni, mielőtt elmegyek.
- Várj egy kicsit! – kelt fel az ágyról és halkan kisurrant az ajtón, csendesen becsukva azt maga után. – Harry, én … - kezdte volna, de a szemüveges férfi csak megrázta a fejét.
- Ne mondj semmit, jó? – csüggesztette le fejét csalódottan.
- Tudom, hogy nem ezt vártad tőlem, de… – ám ismét félbe szakították.
- Nem is azért vagyok csalódott, mert Malfoyjal szűrted össze a levet, hanem azért, mert nem is mondtad, egy szóval sem.
- Mert nem volt mit mondani. Az egész véletlenek sorozata volt.
- Véletlenül feküdtél le Malfoyjal? Hm, nem hinném – nézett rá felhúzott szemöldökkel a férfi.
- Nem akarok mentegetőzni, tettem, amit tettem. De az egésznek semmi jelentősége. Ez csupán a szexről szólt, se több, se kevesebb. És ezt ő is, meg én is tudjuk.
- De mégis hogy jutott eszedbe lefeküdni vele?
- Most erre mit mondjak? – hajtotta le a fejét a nő. - Egyfelől bosszú volt Ron hülyeségei miatt. Másfelől viszont… vonzódtam hozzá.
- De miért nem mondtál semmit?
- Te mégis hogy mondtad volna el, hogy néha lefekszel valakivel, akivel egyébként a normális hétköznapokban kerülitek egymást? Így is elég ciki ez nekem, muszáj a szexuális életemről beszélni?
- Nem, khm… nem. Igazad van. Hagyjuk. De, akkor már vége, igaz?
- Vége, de tulajdonképpen nem is volt semmi.
- Jól van. Majd még beszélünk. De két dolgot akarok még mondani. Először is, Ron egész jól viselte a dolgot. Mármint, a beszólása elég nyers volt, viszont azt hiszem túllépett rajtad. Malfoyt még mindig rühelli, sőt, ez szerintem sosem fog változni, mindig meglesz az ellenszenv, de ha még mindig szerelmes lenne beléd, akkor Malfoy már a padlón feküdne véresen.
- Azt hiszem, igazad van. És ez jól is van így. Még ezzel a beszólással is jól megúsztam.
- A másik dolog pedig… nem ismerem a mostani Malfoyt. Tudod, hogy sosem voltunk jóban, és a mostani kapcsolatunk sem több mint egy szimpla köszönés, ha összefutunk valamiért. De, vigyázz vele, rendben? Nem akarom, hogy fájdalmat okozzon neked, vagy bántson. Még mindig nem igazán bízok meg benne.
Hermione lehunyta szemeit, mély levegőt vett, és lassan kifújta, majd nyugodtan Harry zöld szemeibe nézett.
- Ne aggódj, minden rendben lesz – suttogta magának is.
- Jól van. Megyek, mert Ginny és a gyerekek várnak. Weasleyék elmentek már, de azt hiszem Malfoy és a fia még a szüleiddel beszélgetnek a konyhában.
- Rendben. Üdvözlöm a családodat. És bocsi, ezért az egész felfordulásért, meg hogy kiabáltam mindenkivel.
- Érthető, hogy kiakadtál. Én is kilennék, ha a gyerekem eltűnne.
- Szeretlek, Harry! – mosolyodott a férfire a nő.
- Én is téged, Hermione – lépett közelebb Harry és megölelte a barátnőjét. – Kérlek, ne zárj ki az életedből. Olyan, mintha a húgomat veszteném el.
- Rajta leszek – nevetett fel a nő. – De most menj, mert még a végén kikapunk Ginnytől.
- Jó légy!
Percekkel később, mikor Rose már hangosan szuszogott, Hermione lement a konyhába, hogy összeüssön magának valamit vacsorára.
Draco éppen ekkor próbálta ébresztgetni a szintén elszunyókáló Scorpiust.
- Draco, köszönöm a segítséged – mondta immáron lehiggadva a nő.
- Nincs mit. Te is megtetted volna a helyemben – mondta fásultan a férfi. – Mi most indulunk. A szüleidtől már elköszöntem. Jó éjszakát!
- Viszlát Draco!
Azzal a férfi és a kisfia már el is tűntek a sötétben.
Hermione köhögést hallott a háta mögül. Az anyja állt mögötte mosolyogva.
- Nem akarsz mesélni valamit?
- Anya, kérlek!
- Hogy történt? – kérdezte a nő.
- Anya! Ugye nem akarod a részleteket is? – háborodott fel Hermione.
- Nem a pózok érdekeltek, te buta, hanem hogy hogyan történhetett ez meg.
- Hülye voltam, ő felkínálta magát, elfogadtam, és ennyi. Nincs is miről beszélnünk – indult meg a konyha felé.
- Védekeztetek? – jött az újabb kérdés.
- Anya! Nem vagyok már gyerek, tudok vigyázni magamra. – Hermione a hűtőszekrényhez lépett és túl nagy vehemensséggel nyitotta ki. Sajtot, zöldséget és felvágottat vett elő. Jól esett volna most neki egy szendvics.
- Szeretném, ha beszélgetnél velem. Olyan kevésszer láthatlak.
- Nyugodtan megvacsorázhatnék? – csattant fel a lány, mire az anyja meghökkenve nézett rá.
- Nem ismerek rád – csóválta meg a fejét és távozott.
- Lefeküdni indulsz? – kérdezte Hermionétól a karosszékben ücsörgő Mr. Granger
- Igen. Hosszú nap volt, holnap meg munka.
- Nagyon megbántottad édesanyádat, ugye tudod? – kérdezte szigorúnak szánt hanggal az apja, de Hermione tudta, hogy a férfi sose tudna haragudni rá.
- Utálom, ha a magánéletemben vájkáltok.
- De ha egyszer titkolózol még előttünk is? Nem bízol bennünk? – kérdezte csalódottan a férfi.
- Dehogynem, csak félek elmondani. Annyira szégyellem magam, apa.
- Gyere ide, kincsem! – tárta szét a karjait Mr. Granger és az ölébe vonta a lányát. – Tudod, hogy én mindig itt vagyok neked. Bármit elmondhatsz.
- Dühös leszel rám, apa. Nem akarom, hogy dühös legyél rám. Tudom, hogy csalódni fogsz bennem.
- Hidd el, ha akár embert is öltél volna, akkor is ugyan így szeretnélek! Azért vannak a szülők, hogy olyankor is a gyerekeik mellett álljanak, amikor azok a legnehezebb helyzetekben vannak.
- Annyira szeretlek apa – mondta a lány.
- Én is téged, szívem! – válaszolta a férfi, miközben letörölt egy könnycseppet Hermione arcáról. – Na, mesélj drágám, mi történt?
***
Domonique ügyében még egy ideig nem történt változás. Draco szabad lábon védekezhetett, ugyanúgy, ahogyan Rebeka is, mivel egyikük ellen sem volt bizonyíték, hogy bármi közük is lett volna a gyilkossághoz. Draco azonban nem adta fel, tovább nyomozott Eugen után. Körbekérdezett mindenkit vele kapcsolatban, de a fiú makulátlannak tűnt. Főleg Dracóval szemben. Senki nem gyanúsítana egy ilyen kiscserkészt, ha elő lehet venni Draco Malfoyt, az ex-halálfalót. Tudta, hogy elég nyomós érveket kellene gyűjteni ahhoz, hogy az aurorok komolyan vegyék őt, és egyáltalán nyomozást indítsanak Rebeka volt barátja ellen. Végül már annyira belelovalta magát a témába, hogy arra vetemedett, követi a férfit. Pár napig semmi érdekeset nem talált benne. A tanintézetben töltötte a legtöbb időt, iratokat rendezett, tanítgatott, olvasott. Viszont ennyi idő alatt azt sikerült kideríteni, hogy ki az Eugenhoz legközelebb álló személy. Persze Rebekán kívül. Egy Tom Baker nevű nagyjából vele egykorú pasas volt az, akivel Eugene többször is szót váltott az intézetben. Eléggé úgy tűnt, hogy kapcsolatuk már-már baráti, így Draco tovább szőtte a tervét. A tanintézet mellett volt egy kis bisztró. Eugen ebbe a bisztróba tért be, és természetesen magához, s imidzséhez méltón csak egy kólát rendelt. Draco Tom Baker alakját felöltve pár perc múlva csatlakozott hozzá. Egy régóta ismert italt, a százfűlé főzetet hívta segítségül az átváltozáshoz, míg az igazi Tomot egy seprűtárolóba zárta elkábítva. Igen, Draco Malfoy örült, hogy egy kicsit visszatért régi önmagához, és újra keverheti a bajt.
- Gyere, meghívlak valami erősebbre – kezdte „haverjának”.
- Tudod, hogy nem szoktam alkoholt inni.
- Tudom, éppen ezért kell most elkezdened. Már nincs barátnőd, ezért össze kell szednünk neked valakit. Ahhoz pedig kell egy kis ital, hogy megjöjjön a bátorságod – győzködte Draco.
Pár elutasítás után aztán végül megtörtént a jég. Draco jól tudta, hogyan kell manipulálni az embereket, és az utóbbi időben az italhoz is elég jól értett, így fél óra alatt sikerült leitatnia Eugent annyira, hogy ügyesen betörjön a férfi elméjébe. Valahogy érezte, hogy mit fog ott találni, mégis azért meglepődött. Az ital mindemellett megoldotta a nyelvét a férfinak, és előbb-után minden kicsúszott a száján.
Nincs mit szépíteni. Eugen egy pszichopata őrült. Annyira belezúgott Rebekába, hogy amikor észlelni kezdte, hogy a lány megcsalja -, mert észrevette, nem volt nehéz, hiszen titokban követte a nőt szinte mindenhová, beteges imádata teljesen elvakította -, rögtön szent bosszút esküdött. Már hónapokkal ezelőtt elkezdte főzni a mérget, de csak akkor vetette be, amikor betelt a pohár, vagyis Rebeka kiadta az útját.
Draco teljesen meg volt döbbenve, amikor a férfi mindezeket betintázva kinyögte. Ez a fiú mindenkit az orránál fogva vezetett, de legfőképpen Rebekát. A nyugodt külső ellenére belül mindig is egy dühöngő őrült volt. Talán erre mondják, hogy csendes gyilkos. Nagyon találó kifejezés.
Az alkoholmámoros este után Draco első útja az aurorparancsnokságra vezetett, hogy egy kis üvegcsében átadhassa előző napi emlékeit a beszélgetésről. Tudta, hogy ez a leghatásosabb bizonyíték. Mindemellett persze beszámolt azokról is, amiket a nyomozása során tudott meg, és amit Eugen elméjébe bepillantva vélt felfedezni.
Az aurorok először nem akartak vele foglalkozni, de végül megnézték az emléket és nagyon is jól tették. Csak ámultak, hogy Draco hogy tudta ilyen hamar kinyomozni azt, aminek ők még a nyomára sem bukkantak.
Talán azért, mert Dracónak valóban érdekében állt kideríteni az igazságot.
Egy augusztusi reggelen, mikor Draco épp az aznapi Reggeli Prófétát olvasta, jött egy baglya a Minisztériumból. Arra gondolt esetleg a férfi elkapásáról írnak neki, de meglepetésére az aurorparancsnok levelét fogta a kezében. Ő pedig arról írt, hogy lenne egy álláslehetőség Draco számára a Parancsnokságon.
Draco a sorokat olvasva köpni-nyelni nem tudott. Még hogy ő auror legyen? Harry Potter munkatársa? A gondolatra elnevette magát, majd szórakozottan fogott egy pergament és megírta a visszautasítását Mr. Ordernek.
- De uram! Ezt ön se gondolhatja komolyan. Malfoy, mint auror? Pont Malfoy, amilyen múlttal rendelkezik?
- Maga is látta a Carron-ügyben végzett nyomozását, Potter. Egyedül többre jutott, mint a maguk csapata. Úgy gondolom, nem követtem el hibát azzal, hogy munkát ajánlottam neki. Most pedig, ha megbocsájt, rengeteg a teendőm még – zavarta el apellátát nem tűrően Sam Order Harry Pottert.
Harry duzzogva kullogott vissza az asztalához, amin halmokban álltak a megírásra váró jelentések. Miközben próbált a munkájára koncentrálni, a gondolatai végig Draco körül forogtak. Elismerte – persze csak magában -, hogy a férfi jó munkát végzett, viszont magát a gondolatot, hogy Malfoy bármiben is jobb nála, nem bírta elviselni. Igaz, ez már korábban is megtörtént egyszer, mikor egy kviddicsválogatón voltak.
Két héttel korábban ünnepelte a kicsi Rose a negyedik születésnapját. Hajnalok hajnalán már felébredt és nem volt rest az anyját is korán felébreszteni. Beszaladt a hálószobába és lelkesen sikongatva ugrálni kezdett az ágyon.
- Négyéves vagyok, négyéves vagyok!
- A négyévesek hagyják aludni az anyukájukat – morogta Hermione a paplan alól.
- De anya! Nem érünk rá aludni! Szülinapom van!
- Na, jó! Amíg nem kelek fel úgysem hagysz békén – mosolygott kócosan a kislányára Hermione. – Na, és a szülinapos kisasszony mit szeretne reggelire enni?
- Tortát! – vágta rá Rose kacagva.
- De ha most megeszed a tortádat, mi marad a vendégeknek?
- Akkor… Tejbegrízt.
- Segítesz nekem? – kérdezte Hermione, miközben belebújt a köntösébe.
- De hát én nem tudok főzni – tárta szét a karjait a kicsi.
- Majd megtanítalak, kicsim.
- Mikor jönnek már, anya? – türelmetlenkedett Rose a bejárati ajtónál.
- Még fél óra és itt lesz Harry bácsi a fiúkkal. A többiek majd csak utánuk jönnek.
- Türelem Rosie – emelte fel a kicsit Ginny. – Mindenki itt lesz hamarosan és remekül fogjuk érezni magunkat.
Hermione mosolyogva figyelte barátnőjét és a kicsit, de mikor ez a mondat elhagyta Ginny száját, a mosoly lehervadt az arcáról. Nem lesz itt mindenki, és ez pont elég is lesz ahhoz, hogy Rose egyáltalán ne érezze jól magát. Gyűlölte magát, hiszen részben az ő hibája is volt, hogy Scorpius nem lehetett ott aznap.
Rose eltűnése óta már több hét eltelt, de az óta nem is találkozott a férfival. Tudta jól, hogy hatalmas hibát követ el, de így kellett ennek lennie.
- Kiszaladok a mosdóba, figyelsz addig Rose-ra? – kérdezte Ginnyítől.
- Persze, menj csak.
- Ginny, te ismered már a legjobb barátomat, Scorpiust? – kérdezte Rose, miközben az egyik rojtot piszkálgatta a ruháján. – Ő is hamarosan itt lesz.
- Nem ismerem – válaszolt Ginny, a mondat második részét gondosan figyelmen kívül hagyva. Hermione már megosztotta vele aggodalmait.
Harry és a fiúk valóban ott voltak fél óra múlva. El is kezdtek játszani a lánnyal, így Rose gondolatait sikerült elterelni Scorpiusról. Aztán egyre több és több gyerek érkezett, főleg az óvodából és a szomszédságból. A nagy kavalkádban annyira nem volt feltűnő a kis szőke fiú hiánya, de hamar elérkezett az ajándékbontás ideje.
- Anya, hol van Scorpius? Először az ő ajándékát akarom kibontani!
- Nem tudom, kicsim – felelte Hermione összeszorult szívvel.
- De később jönnie fog, ugye?
- Mi lenne, ha elkezdenéd kibontani az ajándékaidat? Kezdheted az apáéval, nagyon szép! – terelte rögtön a témát Hermione. Kívül mosolygott, belül viszont magát átkozta.
- Rendben.
Rose figyelmét egy időre újra lekötötték az ajándékok és a többi gyerek, de időről időre újra előjött a kérdés, hogy mikor is érkezik meg a kis barátja. Ez a kérdés addig-addig ismétlődött, míg véget nem ért a szülinapi zsúr, és mindenki haza nem ment, Harryéket kivéve. Harry, Ginny és a gyerekek még maradta a délután hátralévő részében ünnepelni. Amikor az utolsó meghívott is kiment az ajtón, Rose elindult, és alaposan körbenézett a ház minden egyes szegletében.
- Drágám, mit csinálsz? – kérdezte Hermione.
- Scorpiust keresem. Biztos elbújt, hogy meglepjen, csak nem tudta, mikor kell előjönnie.
- Rose, nem hinném, hogy Scorpius itt van – rázta a fejét az anyja szomorúan.
- De megígérte, hogy itt lesz!
- Hát, tudod, néha a dolgok nem úgy alakulnak, mint ahogy azt eltervezzük.
- Miért? – kérdezte a kislány a sírás szélén állva.
- Scorpius papája és én… - kezdte volna lassan, de Rosie közbe vágott.
- Miattad van!
- Tessék?
- Te nem engedted meg, hogy eljöjjön. Mert nem szereted Dracót! – kiabálta a kislány.
- Rose, meg kell értened, hogy…
- Scorpius a legjobb barátom, és te nem engedted meg, hogy itt legyen! Utállak!
- Ne, mondj ilyet, kicsim! – kérte Hermione szintén a sírás határán állva.
- Te vagy a világ legrosszabb anyukája – kiáltotta a vörös hajú kislány, miközben könnyekben tört ki és hangosan sírva berohant a szobájába.
Hermione arcát is könnyek áztatták. Tudta, hogy Rose-nak igaza van, ám mégis rosszul estek neki a szavai. Nagyon zaklatott volt, és úgy érezte nem bír otthon maradni.
- Ginny, tudnátok még maradni, és vigyázni Rose-ra?
- Persze, de hová akarsz menni?
- Ki kell szellőztetnem a fejem, muszáj egy kis friss levegőt szívnom – szipogta a nő, és elindult kifelé.
Az utcákat járva azon gondolkozott, hogy kihez fordulhatna. Tudta, hogy ha egyedül marad, akkor csak sötét gondolatai támadnak, amiket később meg fog bánni. Iris-hoz nem akart most fordulni, neki nincs gyereke, ezt nem értheti. Rebekának most sok baja van, nem beszélve arról, hogy ő sem szülő. Ginnyt épp most hagyta otthon a gyerekekkel. Végül nagy töprengése után azt a férfit választotta, akire az utóbbi időben nem sokat gondolt.
Erő vesztetten, könnyáztatta arccal kopogott be a férfi lakásába. Kisvártatva az ajtó kinyílt, a férfi pedig csodálkozva nézett az előtte álló nőre.
- Hermione, mi történt? Miért sírsz, baj van? Rose-zal történt valami? – kérdezte.
A nő pedig nem válaszolt, csak belevetette magát Ronald Weasley karjaiba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése