17. fejezet - Mérföldkő

- Hermione, mi történt? Miért sírsz, baj van? Rose-zal történt valami? – kérdezte.
A nő pedig nem válaszolt, csak belevetette magát Ronald Weasley karjaiba.

Percek teltek el így, Hermion csak sírt, Ron pedig szorította magához és a hátát simogatta, míg meg nem nyugodott egy kicsit.

- Elárulod, hogy mi történt, vagy idegeskedjek még egy fél órán át? – kérdezte eltolva magától a nőt.

- Én vagyok a legrosszabb anya a világon – zokogott fel ismét Hermione. – Rose gyűlöl engem.

- Miket beszélsz? Honnan veszed ezt?

- Ő maga vágta a fejemhez ma. Miattam nem lehetett ott a születésnapján a legjobb barátja.

- Malfoy fia?

- És most utál Rose, mert egy marha voltam, hogy lefeküdtem Dracóval.

- Tényleg nem ez volt az eddigi legjobb döntésed. Nem is értem, hogy juthatott az eszedbe – csóválta a fejét a férfi, de harag nem látszódott az arcán. Harrynek igaza volt, Ron tényleg tovább lépett, Hermione legnagyobb örömére. Sose gondolta volna, hogy egyszer újra, ha talán nem is olyan közeli kapcsolatban, mint diákkorukban, de mégis jó viszonyt ápolnak majd.

- Komolyan nem hiszem el, hogy még szóba állsz velem azok után, amit tettem, és…  tudom, hogy nem kéne hozzád rohangálnom a problémáimmal, ha egyszer elváltunk, de nem tudom, kihez fordulhatnék. Haza sem merek menni, nem merek Rose szemébe nézni – hüppögte Hermione.

- Először is, nyugodj meg, legfeljebb pár nap, és elfelejti. Én is megbocsátottam anyunak azt a szörnyen ocsmány ünneplőtalárt, amit anno a karácsonyi bálra küldött – ecsetelte Ron.

A nő egy kissé elmosolyodott a vicces emlékre.

- Remélem igazad lesz – felelte.

- Biztos vagyok benne. Most csak dühös egy kicsit. Amúgy pedig bármikor jöhetsz ide, megbeszéltük, hogy barátok maradunk, nem? Egyszerűen kiráz a hideg, ha Malfoyra meg rád gondolok, hogy úgy vagytok… Fel nem tudom fogni, hogy mi volt csábító abban a görényben. És igencsak beletapostál az önbecsülésembe, hogy pont vele csaltál meg, de megígértem, hogy a barátod maradok.

- Nem úgy volt az, ahogy gondolod – makogta halkan Hermione.

- Szerintem ne firtassuk, jobb lenne mindkettőnknek.

- Igazad van, bocsánat.

- Na, figyelj, most szépen hazakísérlek, és elbeszélgetek egy kicsit a kisasszonnyal. Nem lesz itt semmi probléma – állt fel határozottan a kanapéról Ron.

- Rendben, induljunk. De előtte még kérdezhetek valamit?

- Persze – felelte a vörös hajú férfi, miközben kulcsaiért nyúlt és elindultak kifelé az ajtón.

- Történt valami? Olya kiegyensúlyozottnak és nyugodtnak tűnsz. Még a kényes témákat is jól fogadtad.

- Hát, megismerkedtem valakivel… – felelte Ron bujkáló mosollyal. Hermione nem tudta, mit kéne éreznie. Hirtelen ezer dolog kezdett kavarogni benne, de a legerősebb érzés a kíváncsiság volt. Vajon hogy nézhet ki? Hasonlít rá? Talán már randiztak is? Vagy csak beszéltek pár szót?

- Örülök neki – felelte őszinte mosollyal végül.

- Tulajdonképpen nem is gondoltam, hogy ilyen könnyen túl leszek rajtad.

- Én sem – vágta rá Hermione. – Mármint, ne értsd félre, én nem bánom. Inkább legyél boldog mással, minthogy az alkoholba temetkezz.

- Annak vége.

- Ezt örömmel hallom. Rossz volt nézni, ahogy leépíted magad. És, alakul valami ezzel a bizonyos hölggyel? Mármint, személlyel.

Ron nagyot nevetett Hermione javításán.

- Ne aggódj, nőről van szó. Ennyire azért nem siklott ki az életem, hogy a másik nemhez forduljak.

- Tudod, manapság nem lehet tudni – nevetett immár Hermione is.

- Hát persze. Amúgy még nincs semmi. Viszont nemsokára találkozok vele újra.

- Drukkolok.

- Na, de siessünk, mert kezd késő lenni, Rose a végén még elalszik.

- Ron, köszönök mindent!

- Ugyan már – mosolyodott el a férfi.

- Komolyan, köszönöm, hogy hozzád fordulhattam. Nem is kéne szóba állnod velem azok után, amiket tettem. Sose gondoltam, hogy így lesz vége a kapcsolatunknak – mondta őszintén Hermione.

- Volt, ami volt. Késő már a múlton rágódni. Mind a ketten hibáztunk, te is tudod. De ezek után sem akarom, hogy megszakadjon a kapcsolat köztünk, igaz, olyan nem lesz, mint a házasságunk elején, de remélem, egy napon lehetünk még olyan jóban, mint a Roxfortban.

- Csak ha nem fogsz olyan ostobán viselkedni, mint akkoriban – nevetett fel a nő, mire csak egy grimaszt kapott a volt férjétől.

Mire régi közös otthonukhoz értek Rose már elaludt.

- Miután elmentél sokáig sírt, de aztán elaludt – mondta aggódva Ginny, mikor Hermione belépett a nappaliba. – Minden rendben? – pillantott a nőre, majd a bátyjára.

- Igen, és köszönöm, hogy itt maradtatok vele.

- Semmiség, viszont most már mennünk kell, Albusnak is aludnia kellene már – vette fel a kisfiát a vörös hajú nő. – Gyere, James, köszönj el te is.

- Szia, Hermione! – motyogta álmosan a hatéves fiú.

- Jó éjszakát nektek! – integetett a Potter család után a nő.

- Hát úgy tűnik, én feleslegesen jöttem – tárta szét a karját Ron.

- Maradsz éjszakára? Mármint, úgy értem a kanapé nagyon kényelmes – mosolyodott el Hermione.

- Szívesen maradnék, de ma este még találkozok ugye Anne-nel. Ja, így hívják a lányt – jött zavarba férfi.

- Tényleg. Akkor menj, nem akarom, hogy miattam elkéss. És sok sikert, Ron.

- Köszönöm, Hermione – mosolygott a nőre búcsúzóul a férfi.

Ron estéje jelentősen jobban folytatódott, mint volt feleségéé.

A már említett hölggyel egy elegáns, ám mégis az ő pénztárcájához szabott étteremben találkoztak. Izgalmában Ron negyed órával korábban érkezett meg. Elfoglalta az előre lefoglalt asztalukat és izgatottan várta a nőt. Szerencséjére Anne is a megbeszélt idő előtt ért az étterembe.

- Ronald! – mosolyodott el a nő, mikor megpillantotta a vörös hajú férfit.

- Ms. Lloyd, remekül néz ki ma este! – bókolt Ron a nőnek, mire az pirulva a füle mögé tűrt egy kósza tincset.

- Tegeződhetnénk? Ez a Ms. megszólítás olyan hivatalos. Most nem a megrendelő vagyok.

- Persze, igazad van. Foglalj helyet! – húzta ki udvariasan a széket Anne-nek Ron.

- Milyen napod volt? – kérdezte a nő, miközben belekortyolt az előre rendelt pezsgőbe.

- Hát, fárasztó. És estére, még így indulás előtt beesett egy zűrös ügy is. De nem szeretnék rögtön ilyenekről beszélni – terelte el a szót Ron.

- Ó, nyugodtan, szívesen meghallgatlak. Az én életem sem egyszerű manapság, kijutott bőven a problémákból.

- Köszönöm, de tényleg nem akarlak ezekkel fárasztani. Tudod, a kislányom, meg…

- Te nős vagy? – kerekedett el Anne szeme, teljesen megváltozott az eddigi kedves arckifejezése.

- Nem, nem. Már elváltam. Csak a volt feleségem beállított ma. Tudod, ma van a kislányom születésnapja, és Hermione, az exem eléggé összeveszett vele, és nem tudta, hogy mitévő legyen. Ezért fordult hozzám.

- Oh, értem, ne haragudj. Csak egyszer már átvert egy pasas, akiről azt hittem, hogy életem szerelme. Kiderült, hogy felesége van, ráadásul várandós. Képzelheted, úgy éreztem magam, mint egy mocskos csábító, aki elszerette egy családtól az apukát, pedig én tényleg nem tudtam semmiről – magyarázkodott Anne.

- Ezért nem akartam rögtön az első találkánkon ilyenekről beszélni – felelte Ron.

- Tulajdonképpen jobb is így, hogy most kiderült. Később nem lesz belőle probléma, mármint, ha lesz valami… - kezdett pirulni a lány.

- Értem, majd meglátjuk – mosolygott rá a lányra.

Olyan jó érzés volt, hogy egy nő végre érdeklődött iránta. Tudta, hogy nem egy top 10-es pasi, és nincsenek milliói sem, mégis ez a nő valamiért felfigyelt rá. És ezúttal nem akarta elszúrni. A lány csinos volt, és bár teljesen más, mint Hermione, valójában lehet, hogy pont ez vonzotta benne annyira.

- Most hogy így ezt tisztáztuk, mi lenne, ha mesélnél magadról?

- Hát, ha szeretnéd.

- Persze, csak előtte rendeljünk. Kinéztél már valamit? – nézett rá Ron kíváncsian.

- Nem is tudom, te mit kérsz?

- Legszívesebben mindent kipróbálnék – nézett végig az étlapon a férfi.

- Szóval szeretsz enni – nevetett Anne.

- Igen, talán kissé túlságosan is szeretem a hasam.

- Én pedig imádok főzni. Mi lenne, ha legközelebb átjönnél hozzánk, és én készíteném a vacsit? – ajánlotta fel a lány.

- Örömmel. Itt laksz Londonban?

- Tulajdonképpen csak most költöztem ide. Egy német lánnyal lakok együtt, Jana a neve. Közösen bérelünk egy albérletet – kezdte magyarázni Anne.

- Ó, értem. És mi járatban erre? Hosszú távra tervezel?

- Még nem tudom, attól függ, hogy…

Ám ekkor megérkezett a pincér, és rendelniük kellett. Végül Ron ajánlására két különböző ételt rendeltek, és megbeszélték, hogy mindkettőt megosztják, így megkóstolhatják mindkét félét.

- Hol is tartottunk? – kérdezte a nő, mikor a pincér tovább állt.

- Ott, hogy meddig maradsz.

- Ó, igen. Szóval attól függ, mit hoz a jövő. Tudod, keresek valakit – kezdte szerényen a nő.

- Kicsodát? Már ha nem titok.

- Hát, egy kicsit kényes téma, és ezért is mondtam, hogy nekem is sok a problémám mostanában.

- Nem muszáj elmondanod, csak ha akarod – biztosította e felől a férfi.

- Tudod, engem örökbe fogadtak. Ezt mindig is tudtam, mert a bőrszínem eltér a szüleimétől. De… jajj olyan nehéz ez. Szóval, kiderült, hogy nemcsak örökbe fogadtak, hanem elcseréltek, vagy eladtak. Nem is tudom a pontos kifejezést, annyit hazudtak már nekem. A lényeg, hogy mindössze annyit tudok, hogy Londonban születtem, és az ispotály nevét. Valaki más életét éltem egész eddig a tudtomon kívül. Az igazi nevem talán nem is Anne. De sajnos fogalmam sincs, hogy milyen néven születtem, vagy, hogy kik az igazi szüleim. Abban a reményben jöttem ide, hogy az ispotályban talán tudnak erről valamit. Muszáj kiderítenem, mert megőrülök a bizonytalanságtól.

- Sajnálom, mármint… Rossz lehet, hogy nem ismered az igazi családodat. Mi heten voltunk testvérek, szóval én még csak azt se tudom, milyen lehet egykének lenni – mondta Ron elfúló hangon. Még mind a mai napig nehezen beszélt arról, hogy elvesztette egyik testvérét. – Ha gondolod, szívesen segítek neked a keresésben, Anne.

- Hát, megköszönném, mivel nem igazán ismerem a környéket. Mugli szüleimmel néha jártunk a városban, de a varázsló lakta utcákba sose jutottunk el – magyarázta a nő.

- Én kiskoromtól fogva a külvárosban laktam, így mindig nagyon örültem, ha beutazhattam a szüleimmel a városba – nevette el magát Ron.

- Legkisebb gyerek voltál? – kérdezte Anne.

- Van egy húgom is a bátyáimon kívül, Ginny.

- Én is mindig akartam legalább egy testvért, de a nevelőszüleimnek nem születetett több gyerekük.

- Még nincs minden veszve. Lehet, hogy az igazi szüleidnek rajtad kívül van még egy rakat gyereke – próbálta lelkesíteni a nőt Ron.

- Igazad van – jött a rövid válasz, mivel megérkezett a pincér a rendelt ételekkel.

- Hát ez a mártás valami isteni – kapott be a nő egy újabb falatot. Ron csak bólintott, közben gőzerővel lapátolta magába a tört burgonyát. Anne mosolyogva figyelte.

- Te aztán tényleg imádod a hasadat – nevette el magát.

- Hát figyelj, hat testvér mellett sietnem kellett, ha azt akartam, hogy nekem is jusson az édesanyánk isteni főztjéből. Ráadásul a fiúk többet is esznek, nálunk meg volt belőlük bőven.

- Szóval az életben maradásért folyt a harc nálatok az étkezőasztalnál?

- Mondhatjuk így is – mosolyodott el a férfi. Élvezte a nő társaságát, jó érzés volt újra ilyen felszabadultnak lenni valakivel. Akaratlanul is a házassága előtti időszak jutott eszébe, mikor Hermione és közte minden olyan tökéletes volt.

- Miért váltatok el a feleségeddel? Már ha nem vagyok túl indiszkrét… - tette fel bátortalanul a kérdését Anne.

- Iskolás korunk óta ismertük egymást, talán ez is hozott közel egymáshoz minket. Amikor összeházasodtunk még szép és jó volt minden, főleg miután megszületett a kislányunk, Rose. De aztán megváltozott valami. Egyre többet veszekedtünk, eltávolodtunk egymástól. Igazából, így utólag belegondolva teljesen megértem, hogy egy másik férfi mellett kötött ki – mondta inkább magának, mint a nőnek Ron.

- Ezt hogy érted?

- Mindig magára hagytam a problémákkal, és inkább magamba fordultam.

- Értem. Ne haragudj, hogy erről kérdezlek, csak érdekel, hogy milyen a kapcsolatod vele.

- Nem haragban váltunk el egymástól. És van egy közös gyerekünk, neki lesznek születésnapjai, iskolai bankettje, rengeteg olyan esemény, amin mind a kettőnknek ott kell lennünk, olyankor meg nem eshetünk egymásnak, meg különben sem lenne értelme. Ami történt megtörtént, változtatni maximum egy időnyerővel tudnánk.

Az est további részében többé már nem került szóba a nő. Ron és Anne egyre meghittebben társalogtak egymással, s végül a vacsora után, a férfi illedelmesen hazakísérte a nőt és jó éjszakát kívánt neki. Annak reményében, hogy az estének még lesz folytatása, Ron vidáman indult haza új lakásába. Pár hete költözött el a szüleitől ismét, ezúttal egy a munkahelyéhez közeli kis lakásba. Nem volt nagy, csak egy szobából, egy nappaliból, egy kis konyhából és fürdőből állt, de ez épp elég volt neki. Még két ember is elfért volna benne, ő meg ugyebár egyedül volt. Hazafelé menet azon gondolkozott, hogy legközelebb, mielőtt elmegy otthonról, rendet kell raknia és kitakarítania, mert ki tudja, hogy hogyan fog véget érni az este. Szeretne Anne-re jó benyomást tenni, ha már eddig nem riasztotta el. Amikor a Hermionéval való kapcsolatáról és a hanyagságáról beszélt, teljesen azt hitte, hogy a nő feláll és faképnél hagyja a következő pillanatban, de nem. Ott maradt, és ezt Ron igencsak jó jelnek vette.

Másnap Hermione kicsit derűsebben ébredt, de még mindig nem volt jó kedve. Kislánya ruhástól aludt az ágyában, tegnap este már nem akarta felkelteni. Odaült mellé, és csendben simogatni kezdte a fejét. A kicsit szuszogott még párat, majd pislogva bámult rá.

- Jó reggelt, kincsem. Hogy van az én négy éves nagy lányom? – suttogta Hermione, mire Rose rámosolygott.

- Jól – válaszolta tömören.

- Figyelj, tudom, hogy tegnap nagyon szeretted volna, hogy Scorpius is itt legyen, de én nem engedtem. Ezért ma, ha szeretnéd, akkor munka után írok üzenetet az apukájának, és ha ráér, akkor átjöhet játszani.

- Jóóóóóó – ugrott az anyja nyakába Rose.

- Már nem haragszol rám? – kérdezte Hermione kicsit félénken.

- Nem. Nem is vagy rossz anya – ölelte magához édesanyját a kicsi.

- Ennek örülök. Na, gyere reggelizni. Csak előtte cseréljük le a ruhádat, jó?

- Vehetek fel szoknyát? – kérdezte Rose izgatottan.

- Vehetsz.

- De pörgőset!
- Ahogy akarod – nevetett Hermione, majd közösen kiválasztották, hogy melyik szoknyát vegye fel magára a kislány.

Hermione elgondolkozott magában, hogy miért nem használják a varázslók a telefont. A bagoly és a patrónus is nagyon hasznosak, de a telefon sokkal gyorsabb és egyszerűbb. Ezt igazán átvehetné a varázsvilág is. De mivel ez egyelőre még nem valósult meg, így kénytelen volt pennát ragadni és írni kezdeni.

Délután pontban fél négykor kopogtattak az ajtón. Kétségek nem voltak, hogy kik lehetnek azok. Egy perccel később a két szőke már a nappaliban volt.

- Rose, elhoztam az új zsírkrétáimat! – kiáltotta Scorp, és már szaladta is a lapért Rose szobájába.

- Mikor jöjjek érte? – kérdezte Draco Hermionéhoz fordulva.

- Nem maradsz itt? – lepődött meg a nő.

- És cseverésszünk? Teázzunk? Hermione, áruld már el, hogy mi a jó francot akarsz? Egyszerűen nem tudok kiigazodni rajtad. Egyszer jóban vagyunk, egyszer öljük egymást, aztán megint érdeklődést mutatsz felém, utána pedig ismét eltaszítasz magadtól. Te mondtad, hogy ne legyünk barátok, akkor most mi ez az egész?

- Csak kedves akartam lenni – hebegte a lány.

- Nekem azzal sincs bajom. Viszont azzal igen, hogy te sem tudod, hogy mit akarsz.

Hermione nem tudott válaszolni – amúgy sem tudta volna, mit mondjon – mert Scorpius rohant oda apjához.

- Apa, apa! Hol van Rose ajándéka? Oda akarom adni neki.

- Kint hagytuk az ajtó előtt.

- Odaadhatom neki?

- Persze.

Draco kinyitotta az ajtót és egy jókora csomagot vett elő.

Rose kissé megszeppenve állt a hatalmas ajándék előtt.

- Ez a tiéd. A szülinapodra – nyújtotta át Scorpius.

- Köszönöm – kezdte el letépni Rose a csomagolást. Alig fél perc múlva egy gyerekseprű legújabb modellje bukkant elő a papírok közül.

- Juhúúú, ez szuper! Anya, hagy próbáljam ki! – kiáltott fel Rose.

- Ugye ezt te sem gondoltad komolyan? – nézett Dracóra Hermione félig mérgesen, félig ledöbbenve. – Meg akarod ölni a lányomat?

- Micsoda? – lepődött meg Draco a nő reakcióján. – Dehogy is, ez csak egy ajándék. Scorpius választotta. Meg különben is, ez az egyik legbiztonságosabb fejlesztésünk gyerekek részére. Nézd itt ez a mélyedés, pont azért van, hogy jobban…

- FELŐLEM AKÁR INKUBÁTOR IS LEHETNE RAJTA, AKKOR SEM ÜLHET FEL ERRE A LÁNYOM! – kelt ki magából a nő, mire a két kisgyerek is felkapta a fejét és a szülők köré gyűltek.

- Fogalmam sincs, mi az az inkubátor. Különben meg nem kell ordibálnod velem, mert beszakad a dobhártyám. És íme, amiről beszéltem: Az előbb még be akartál hívni, most meg a Tiltott Rengeteg legsötétebb vermébe kívánnál, csak mert hoztunk a lányodnak egy ajándékot.

- Köszönjük, nem kérünk olyan ajándékokból, amiktől baja lehet a lányomnak. Rose, kicsim, köszönd meg szépen a seprűt és add vissza azt Scorpiusnak – utasította a kicsit Hermione egy fokkal lágyabb hangon.

- De aaanya! A születésnapomra kaptam – nyafogta a kicsi, erőteljesen préselve a műkönnyeket a szeméből.

- De nem fogadhatjuk el, szívem.

- Ha az ára érdekel, semmibe se került a bolt miatt. És tényleg biztonságos. Szándékosan nem akarnék ártani Rose-nak.

- Nem csak az ára. Láttam már Ront és Harryt nem egy kviddicsmeccs után hetekig feküdni a gyengélkedőn…

- Hermione, az ég szerelmére! Az kviddics, ez meg csak egy seprű! Fel se repül egy méternél magasabbra és a max. sebessége sem haladja meg a 25 km per órát – kezdett el magyarázni egyre ingerültebben Draco.

- Draco, a válaszom nem. Nincs apelláta! Vidd magaddal a seprűt, a fiadért meg hét óra után gyere – mondta Hermione tiltakozást nem tűrően, és szinte azzal a lendületre rá is csapta a szőkére az ajtót.

A gyerekek kíváncsian figyelték a műsort, de mivel rájuk nem hatott ki a veszekedés – csupán a seprűt vesztették el –, szaladtak is a gyerekszobába rajzolgatni.

Hermione magányosan üldögélt a kedvenc foteljában, kezében egy csésze teával az aznapi jegyzeteit olvasgatta. Fárasztóak voltak a napjai, mivel így a nyár végéhez közeledve a varázslók ahogy térnek haza nyaralásukból, egyre több tiltólistás állatot hoznak be a külföldi városokból. Ez persze megkétszerezi Hermione és Rebeka teendőit.

Apropó Rebeka. A nő bár nem lépett még túl szerelme, Dominique elvesztésén, mégis munkába állt, és újra Hermione keze alá dolgozott. Igazából a munkájába menekült, mert azzal talán ha egy pár percre is, de le tudta kötni a gondolatait.

Hermionénak nem volt sok kedve a papírmunkához, ráadásul a feje is hasogatott. Szerencséjére a gyerekek csendben elfoglalták magukat, így egy fél órácskát relaxálhatott, míg a kicsit egy újabb rajzukkal fel nem zargatták.

- Hát ezek a rajzok egyre szebbek – mutatott rá a képen látható figurákra a nő. – Nagyon szépen fognak az új színeseid, Scorpius – dicsérte meg külön a fiút is, hogy érzékeltesse, vele nincs baja, csakis kizárólag az apjával.

- Köszönöm. Hermione, te miért nem szereted a papámat? – jött elő a meglepő kérdéssel Scorp.

- Tudod, ez nem egyszerű. A felnőttek szoktak veszekedni, és sok minden…

- Szerintem ő szeret téged – vágott közbe a kisfiú.

- Ezt mégis honnan gondolod? – lepődött meg Hermione.

- Csillog a szeme, amikor rólad beszél. Régen a mamáról beszélt így. De most már őt nem is emlegeti.

- Mert rólam szokott beszélni?

- Néha – bólogatott a fiú.

- És mit? – kíváncsiskodott a nő.

- Hát, azt nem tudom. De szokott – vonta meg a vállát Scorpius. – Néha, amikor ott van Blaise bácsi. Egyszer valami olyat mondott, hogy takaróakrobata vagy – nézett furán a kisfiú. – Az mit jelent?

Hermionénak rögtön eszébe jutottak a szenvedélyes éjszakáik, és egy pillanatra azon kapta magát, hogy jóérzéssel gondol vissza rá. Kicsit elpirult, hogy Draco tényleg ilyen jelzővel illette. Bár a helyes megfogalmazás valószínűleg a lepedőakrobata lett volna, de hát egy ötéves gyerektől elfogadható, hogy takarót mond.

- Semmit – felelte végül, amikor meglátta, hogy a két gyerek még mindig a válaszára vár. – Menjetek játszani. Rose kapott sok új játékot, mutasd meg neki, kicsim – fordult a lánya felé.

A hétóra egész hamar elérkezett. Draco morcosan kopogtatott be a nő lakásának ajtaján, de döbbenetére egy vigyorgó Hermionéval találta szembe magát.

- Szóval lepedőakrobata vagyok? – nézett rá incselkedve.

- Mióta fecseg ennyit a fiam? – kérdezte Draco felhúzott szemöldökkel.

- Dicsekedtél velem? – kuncogott Hermione. Nem tudta, hogy miért, de teljesen jókedvre derítette, hogy a férfi ilyen jó véleménnyel van a teljesítményéről.

- Talán említettem valami ilyesmit, nem tagadom – bólogatott a szőke.

- Hát, de azért remélem, nem osztasz meg minden egyes részletet a cimboráiddal.

- Tudod, alig emlékszem már azokra a részletekre, csináljunk új emlékeket – lépett fel magabiztosan Malfoy, és megpróbálta megcsókolni a lányt. Ám amit a nő szájához ért az ajka, az rögtön eltaszította magától.

- Meghibbantál? – kiáltott a férfira.

- Most mi van?

- Nem akarok tőled semmit.

- Akkor meg minek kelleted itt magad? Hm? Minek hozod fel a múltat? Mit szórakozol velem? Miért kergetsz az őrületbe? – záporoztak a kérdések.

- Hát biztos nem azért, mert megint le akarok feküdni veled. Megmondtam, hogy vége.

- KÉSZ! – kiáltotta Draco. – FELADOM! Most már rohadtul elegem van. A mai napon már másodjára készítesz ki. Mi van veled? Megjött? Különösen lökött vagy ma. Az egyik percben hisztis, a másik percben bájologsz, aztán meg leüvöltöd a fejemet. Megmondanád, hogy mi bajod? Mert most már nagyon szeretném tudni, komolyan.

Hermione nem törődött a férfi kiakadásával, csak ennyit mondott.

- Menj haza.

Draco meredten bámult rá, majd megfogta az érkező kisfia kezét és távozott.

- Annyira hülye vagyok – motyogta magának a nő, majd kitört belőle a sírás. Könnyei csak úgy záporoztak, holott azt se tudta, miért is csinálja ezt most. A fal mentén leroskadt a földre, karjait maga köré fonta és sírt, egyre csak sírt.

- Mami, ne sírj! Nekem is hiányzik Scorpius, de holnap úgyis jön rajzolni. Majd te is játszhatsz velünk, megengedem.

- Ugye tudod, hogy a mami nagyon boldog, hogy vagy neki? – kérdezte könnyei mögül Hermione.

- Szeretlek, anya! – mondta mosolyogva a kicsi, kezeivel a nő arcát törölgette.

- Kicsim, hiányzik neked a papa?

- Régen sokat rajzolt velem, de most Scoprius is sokat rajzol velem.

- Nagyon hiányozna az apa, ha egy másik országban élne? – puhatolózott Hermione.

- Az országok messze vannak – jegyezte meg a kislány. – A papa elutazik?

- Nem kicsim.

- Emlékszel a bácsira, akivel a hegyekben sétáltunk?

- A magas bácsi – vidult fel a kislány arca. – Őt nagyon szeretem. Olyan szép kavicsokat adott nekem.

- Szeretnéd, ha újra meglátogatnánk a bácsit, Rose?

- Jupsz kulccsal? – csillant fel a pici szeme.

- Igen, kicsim, azzal. Pár nap és utazunk! Megint elutazunk…