2. fejezet - Széthullás

Hétfőn reggel Hermione izgulva érkezett az irodájába. De ez nem az a fajta izgalom volt, amit anno minden év szeptember elsején érzett, amikor elkezdték az iskolát. Ez sokkal inkább a félelemmel vegyes izgulás volt, mint egy vizsga előtt. Egész hétvégén ezen rágódott, és csak akkor nyugodott meg egy kicsikét, amikor meglátta, hogy az irodában minden tárgy pontosan azon a helyen hever, ahol Ő azt pénteken hagyta. Bár még mindig nem lehetett teljesen nyugodt. Talán Astoria csak most fog intézkedni, talán a cuccait is magának kell összeszednie.

Az íróasztalhoz leülve rögtön arra a képre tévedt a szeme, amin férje és kislánya integetnek neki. Szerette ezt a képet. Mindig eszébe juttatta a nehéz napokon, hogy miért is kell elviselnie egy-egy kudarcot, vagy épp az Asztoriához hasonló kollégák vérszívását. Értük tette, csakis értük. Ron becsülettel dolgozott, de Hermione osztályvezetői fizetése azért magasabb volt.

Délután kettőig egészen sikerült megnyugodnia. Szépen végezte a dolgát, egyik beosztottjától a másikig rohangált, papírokat adogatott nekik, és végül, amikor már azt hitte, hogy végzett, egy újabb adag papírt toltak elé, amely az új sárkánytartás törvénynek a szabályait foglalta magában. Hermione szerette a munkáját, nagyon is, hiszen segített más élőlényeken, de néha úgy érezte, hogy ez már sok. Be kellett vallania, hogy igencsak el kéne neki egy asszisztens, mert akkor nem neki kéne rohangálnia, és nem lenne totál kifáradva, mire odajutnak, hogy a törvényjavaslatokat kell elolvasnia. Már gondolkozott rajta, hogy beszél erről Mr. Mace-nek, de hiúsága nem engedte, hogy gondolatai tettekké alakuljanak. Hermione bár főosztályvezetőként tevékenykedett, de felettese neki is volt. George Mace nagyon jó ember volt, szívvel lélekkel dolgozott és odafigyelt a beosztottjaira, de áldott jó lelkének hála nagyon befolyásolható is volt. És ez nem mindig jelentett jót.

Amikor Mr. Mace kopogtatott az ajtaján, majd benyitott az irodába, Hermione biztos volt benne, hogy ki van rúgva. George borús képet vágott, és ez szokatlan volt a szinte mindig derűs főnökétől.

- Kérem, ne rúgjon ki! Szeretem a munkámat – kezdte Hermione a mentegetőzést.

- Miket hablatyol maga itt össze? Már miért akarnám kirúgni? Maga az egyik legjobb munkaerő! – válaszolta Mr. Mace egy halvány mosoly kíséretében.

- Nem beszélt Astoriával?

- Nem is találkoztam vele. Csak ebédidőben láttam átsuhanni Mrs. Malfoyt a főcsarnokon. Szokásosan mogorva volt. De miért is fontos ez?

- A hétvégén szópárbajba keveredtünk – felelte Hermione az igazsághoz híven.

- Ó, hát erről van szó – mondta a kopaszodó úr. – Arról már értesültem.

- Honnan? – lepődött meg a nő. Vajon Valerie, vagy valamelyik másik ott lévő újságolta el az eseményeket.

- Miranda Vitrol címlap sztoriként hozta le a Prófétában. Nem olvasta a mai lapot? – kérdezte főnöke.

- Igazság szerint ma még nem volt időm olvasgatni. Sok dolgom volt – vallotta be.

- Mrs. Weasley, túlhajtja magát. Nem kellene önnek egy kis segítség? – kérdezte kedvesen az idősödő úr.

- Most, hogy így mondja, Mr. Mace... Az igazság az, hogy tényleg nem ártana, ha lenne valaki mellettem. – Hermione egyből ugrott erre a magas labdára és így két legyet ütött egy csapásra. Nem neki kellett felhoznia a dolgot és most már talán tényleg kifújhatja magát és nem lesz rohanás az egész napja.

- Csak egy szavába kerül kedvesem. Holnapra keresek önnek pár jelöltet és választhat közülük, kit tart a legalkalmasabbnak a feladatra – mosolyodott el a férfi.

- Köszönöm, Mr. Mace! Rettentően hálás lennék érte. Amúgy mi járatban erre? – kérdezte a nő, mert nem hitte, hogy a főnöke csak cseverészni jött volna be az irodájába.

- Ja, igen! A múlt heti elszabadult kiméra jelentéséért jöttem. Elkészült már?

- Igen, Mr. Mace! Itt van valahol. – Hermione keresgélni kezdett az asztalán tornyosuló iratrengetegben, míg végül rá nem talált a kért papírokra.

- 18 oldal, nem semmi! Csak így tovább!

- Viszlát, Mr. Mace!

A férfi távozása után a nő úgy döntött, tart egy kis szünetet. Kávésbögréjével a büfé felé indult, hogy kérjen egy forró feketét Madam Spirontól.

A büfében egyből szembe találta magát a Reggeli próféta legújabb számával. Az újságból is kért egy példányt a kávéja és a meggyes pitéje mellé, majd helyet foglalt az egyik asztalnál.

Mrs. Malfoyt megalázták - olvasta magában a szalagcímet, és már tudta, hogy ez a cikk nagyon nem fog tetszeni neki.
Astoria Malfoyt mindenki ismeri és tiszteli, nyilván ezért is kapott meghívást a hétvégén London kertvárosában tartott születésnapi eseményre. Ezúttal nem egy nagyszabású partit kell elképzelni, hiszen az ünnepelt Mrs. Malfoy egyik beosztottja, Valerie Stanson volt. Békés pezsgőzgetéssel indult az egész, mindaddig, még meg nem érkezett a hős Harry Potter baráti társasága. Maga, a kis túlélő nem vett részt az eseményen, de két bajtársa, Ron és Hermione Weasley (leánykori nevén Hermione Granger) – akik köztudottan egy párt alkotnak már régóta –, valamint gyermekük megjelentek a színhelyen és galibát is okoztak. A két osztályvezető – Mrs. Weasley és Mrs. Malfoy - már rögtön az elején nem túl szívélyes társalgásba kezdtek, ám ekkor még nem látszott, hogy hova fog fajulni mindez. Később viszont a Weasley házaspár felelőtlenül magára hagyta kisgyermekét, aki kárt tett Astoria méregdrága, indiai selyemből készült ruhájában. Szó szót követett, majd hatalmas vita alakult ki, amely során számos sértő megjegyzés is elhagyta a Weasleyk száját. Ezt követően Astoria megköszönte a meghívást, majd sietősen távozott a helyszínről. Az érintett megosztotta lapunkkal, hogy meglehetősen megalázva érezte magát, és nagyon sértőnek vélte a Weasley házaspár megjegyzéseit, és ha ez még nem lenne elég, egyik kedvenc ruháját is dobhatta ki az esemény után. A Weasley házaspár ezúttal elvetette a sulykot.

- Hogy fulladna meg a tintájában ez a hárpia Malfoyékkal együtt!

- Neked is hasonló szépeket, Granger! – harsant fel egy hang a nő mögül. Remegve fordult meg, hogy az érkező szemébe nézhessen. Hermione kissé ledöbbent a férfi láttán, már az idejét se tudta, mikor találkoztak a szőkével utoljára. Magában meg kellett jegyeznie, az idő múlása igencsak a férfi javára vált. A régen tejföl szőke hajú kisgyerekből mára egy elegáns, tekintélyt parancsoló férfi lett. Piszkos szőke haját már nem lenyalva, hanem oldalra fésülve hordta, pár napos borostája volt, ami csak még férfiasabbá tette az arcát és kék szemei, ha lehet még jegesebben csillogtak az idő múlásával. Megjelenése is kifogástalan volt: kék zakó fekete inggel és nyakkendővel, mintha csak a Szombati Boszorkány egyik divatfotójáról lépett volna ki.

- Weasley – tért magához Hermione.

- Tessék? – húzta fel értetlenkedve Draco a szemöldökét.

- Weasley, nem Granger. A nevem Weasley – mondta higgadtan a nő, vagyis próbált annak tűnni a férfi előtt.

- Ó, hát persze. Hogy is lehetek ilyen feledékeny? De megtudhatnám, hogy most éppen miért is szidsz minket? Azt hittem már leszoktál erről a hobbidról. Főleg úgy, hogy már évek óta nem találkoztunk. Igazán találhatnál jobb elfoglaltságot, minthogy oktalanul a halálunkat tervezed.

- Oktalanul? Olvastad már ezt? – nyomta a férfi arcába az újságot.
- Nem. Külföldön voltam tárgyalni, és mostanában amúgy sem kedvelem a Prófétát – vette el a férfi az arcába tolt napilapot.
- Ahhoz képest elég sokszor szerepeltek a címlapján a kis feleségeddel – morogta Hermione.

Draco olvasni kezdte a szalagcímet, és furcsa mód valamiféle megelégültség fogta el. Miközben olvasta, úgy érezte, hogy ez a legkevesebb, amit a felesége megérdemelt. Bár szerette az asszonyt, úgy érezte, hogy sosem fogja tudni megbocsátani neki azt a német lúzert. Még nem tudta, hogy hogyan, de biztos volt benne, hogy valamilyen módon bosszút kell állnia rajta. Hogy a nőnek is annyira fájjon, mint neki.

Hermione csak ült, és türelmesen várt, amíg a férfi olvasta a cikket. Rá kellett szólnia magára, hogy ne bámulja már folyton Malfoyt, mert egyszerűen nem tudta levenni a szemét a férfiról.

Lehet, hogy ő látta félre, de esküdni mert volna, hogy Malfoy egy pillanatra elmosolyodott, mielőtt letette volna az újságot.

- Tehát jól telt a hétvégéd – szólalt meg a férfi gúnyos mosollyal.

- Remekül, ennél jobb már csak az lett volna, ha te is ott vagy! – válaszolta szintén gúnyosan, de furcsa mód egy kicsit komolyan is gondolta. – De mit is keresel te itt?
- Astoriáért jöttem, együtt ebédelünk. Azt beszéltük meg, hogy itt fogunk találkozni – felelte a mára már kevésbé szőke férfi.

- Remek. Akkor én most elmegyek, mielőtt összefutnék azzal a némberrel – állt fel Hermione és indulni készült, de balszerencséjére pont ekkor érkezett meg az emlegetett. Hát ezt nem hiszem el – forgatta a szemét Hermione.

- Már megint sértegetsz, Weasley? – kérdezte a nő meglepően vidám hangnemben. Vajon mitől lehet ilyen jókedve?

- Astoria, nincs kedvem hozzád. Inkább megyek, és folytatom a munkám.
- Jobban is teszed… persze amíg van – kuncogott a nő, majd átölelte Draco derekát és elindultak. Hermione csak állt ott, bámult és azon gondolkozott, hogy vajon ezt hogy értette a nő. Viszont így azt is látta, hogy Malfoy az ajtóból még hátranéz a válla felett és rávillantja jegesen kék szemeit.

A nap további részében Hermione kicsit sem volt összeszedettebb a pihenője után, sőt… Astoria utolsó mondata, meg Malfoy képe járt a fejében. Egész furcsának találta ezt az találkozást, mármint a férfival. Más volt. Nem volt veszekedés, nem volt gúnyolódás, csak két felnőtt ember beszélt egymással pár szót.

Már 10 óra is elmúlt mire végre leadta a nő az utolsó jelentéseket. Ron már biztos rég otthon vár – gondolta magában, miközben felvette utazóköpenyét és bezárta az irodája ajtaját. A Minisztérium folyosói szinte már teljesen kihaltak, csak egy-egy helyiségből szűrődött ki fény. A bejárati csarnokhoz érve Hermione beállt az első kandallóba, hogy haza utazzon.

- A Fairlight Avenue 14-be! – mondta határozottan a címet, majd elnyelték a zöld lángok.

- Megjött a mami! – kiáltott fel Rose, mikor meghallotta Hermione érkezését.

- Hát te meg mért nem vagy már az ágyban? – nyomott egy puszit a nő kislánya arcára, majd a karjaiba kapta és a férje keresésére indult.

- Meg akartam mutatni neked a rajzomat, mami – mondta hatalmas mosollyal az arcán a kislány, ám közben le-lecsukódtak mogyoróbarna szemei.

- Mit rajzoltál nekem, kincsem? – Hermion elindult Rose szobájába, hogy lefektesse.

A kislány gyorsan az asztalhoz szaladt és felemelt róla egy színes rajzot.

- Látod, ez itt te vagy, olyan szépre rajzoltam a hajadat, mint amilyen most is – mutatott a barna kunkorokra. – Ez meg itt apa és én.

- És ez a kisfiú itt kicsoda? – kérdezte a nő mosolyogva.

- Ő a kis tesóm, akit a szülinapomra fogok kívánni a tortától – mesélte lelkesen.

- Igazán? – nevetett fel Hermione jóízűen. – Jól van, picim, de most gyere, le kell feküdnöd!

- Szeretlek! – motyogta a kislány.

- Én is téged! Szép álmokat!

Hermione mosolyogva lépett ki a gyerekszobából. Mostanában ő is sokat gondolt arra, hogy nem lenne rossz gyarapítani a családjukat. Ron nagyon jó apa volt, a lánya volt a mindene. Már az első percektől fogva, ahogy a kezében tartotta Rose-t egy teljesen új ember lett belőle. Állandóan a picit figyelte, mikor lehet rá szüksége, ha csak felsírt, ő már azonnal ott is termett a kiságy felett és vigasztalta egy szem gyermekét. Óvta még a széltől is. Hermione gyakran gyönyörködött férjében, amint a kanapén elaludt, hasán a kicsivel. Több fotót is készített erről a nő. Imádta ezeket a pillanatokat. Talán a férfi is örülne, ha újra átélhetné ezeket.

- Ron! Édes merre vagy? – kiáltotta Hermione. Furcsállotta, hogy a férfi nem jött elő, pedig már percek óta hazaért. A konyhába indult.

- Merlinre, Ron, mit művelsz? – rökönyödött meg a nő, mikor a tekintete az étkezőasztalon üresen álló szeszes üvegre tévedt.

- Szerintem eléggé egyértelmű – válaszolta a férfi, akinek hangján igencsak hallani lehetett, hogy tekintélyes mennyiségű italt fogyasztott el.

- De miért iszol? – kérdezte Hermione, miközben megragadta az üres üveget és erőteljesen a kukába vágta.

- Mostantól úgysincs jobb dolgom – mosolygott kínosan a csávó.
- Tessék? Miről beszélsz? – kérdezte a nő. Nagyon is sejtette, hogy miről lehet szó, de hallani akart a férfi szájából is. Addig nem akarta elhinni, amíg nem hallotta.

- Az az elit kurva elintézte, hogy kirúgjanak! – ordította Ron. 

- Ron, először is megkérlek, hogy ne kiabálj velem, nem én tehetek róla. Másodjára pedig, ne beszélj csúnyán. Nem szeretném, hogy Rose ilyen szavakat tanuljon – próbált nyugodt maradni Hermione. Nem ment könnyen. Valójában még mindig nem fogta fel, hogy mostantól ő lesz a családfenntartó.

- Nem érdekel, hogy beszélek, Hermione. Az egy köcsög szemétláda, akinek életcélja tönkretenni mások életét. Rohadjon meg ott, ahol van a „drága” férjével együtt.

Hermionénak eszébe jutott a mai találkozásuk az említett férfival. Annyira normális volt ma. Egyáltalán nem érzett haragot vagy dühöt iránta. Astoriát mindennél jobban utálta, az első számú ellensége volt, de Draco Malfoy iránt érzett ellenérzései az évek folyamán elillantak. Sok ideig egyáltalán nem találkoztak, így nem is jutott eszébe a nőnek. Csak nagyritkán ötlött fel a gondolat, hogy vajon milyen élete van -, na, meg persze akkor is, amikor meglátta őket a Próféta címlapján -, de ha eszébe is jutott, akkor a roxforti időkre emlékezett, és bár igaz, hogy a fiú sosem volt vele kedves, de mára már ez nem számított.

- De hát miért? – nyögte ki a nő.

- Mit miért? – kérdezett vissza Ron.

- Miért rúgtak ki?

- Mégis mit gondolsz?!  Megmondtam, hogy ez lesz – állt fel Ron és keresgélni kezdett a konyhaszekrényben valami újabb ital után.

- De nem lehet embereket csak úgy ok nélkül kirúgni. Arra magyarázat kell! – dühöngött a nő.

- Mr. Cosbey magyarázott valamit arról, hogy létszámleépítés meg hasonlók, de ez egyértelműen csak a körítés volt. A nyakamat tenném rá, hogy az a Malfoy nő intézte el.

- Ne aggódj, Ron, biztos, hogy hamar találsz munkát. Jó vagy abban, amit csinálsz – próbálta biztatni férjét az asszony.

- Mégis hol? Astoria biztos, hogy elintézi, hogy többé a Minisztériumba se tegyem a lábam. Nemhogy még a Varázsjátékok és Mágikus Sportok Főosztályára.

- Majd megoldjuk. Jelentkezhetnél, mondjuk egy sportszaküzletbe. Biztos sokra értékelnék a tapasztalataidat – bátorította tovább, ám Ron mintha nem is akart volna rá figyelni. Tovább keresgélt, egészen addig, amíg nem talált valami likőrt, amit Hermione azért tartott otthon, hogy meg tudja kínálni a vendégeket, ha arra járna valaki. Bár elég gyengének tűnt az ital, Ront nem érdekelte, meghúzta az üveget.

- Ronald Weasley! Most azonnal abbahagyod ezt a viselkedést! Nem fogom hagyni, hogy ezt műveld. Nem leszel egy senkiházi alkoholista. Nézd a dolgok jó oldalát, több időd lesz Rose-ra!

- Á, szóval akkor bébiszitter leszek? Nekem is fizetni fogsz 2Ł-ot óránként, mint a szomszéd lánynak? – nézett a feleségére gúnyosan a férfi.

- Egyszerűen nem ismerek rád, Ron! – nézett könnybe lábadt szemekkel Hermione a férfira. – Ki vagy te és mit csináltál azzal a fiúval, akibe beleszerettem?

- Az a fiú már meghalt – motyogta a likőrös üvegnek.

- Lehet az a szerelem is…

*****

Eközben a város másik felén is egy hatalmas vita kezdett kibontakozni.

- Milyen volt Andersenék partija? Nem is meséltél róla – kezdett bele Draco, miközben épp a vacsoráztak a brightoni lakásukban.

- Semmi említésre méltó dolog. Beszéltem pár kollégával, de hamar hazajöttem. Nem éreztem túl jól magam. – Astoria kerülte Draco pillantását. A nő még csak nem is sejtette, hogy a férfi tud mindenről.

- Igazán? Úgy hallottam ott volt Henrik Würfel is. Találkoztál vele? – Draco fagyosan méregette a nőt. Figyelte az arcát és várt a tökéletes pillanatra.

- Futólag – kortyolt egyet a borából.

- Futólag… Ő mivel is foglalkozik? – kérdezte Draco, miközben állát összefont ujjaira támasztotta.

- Ő a német delegáció tolmácsa – válaszolta a nő egyre jobban remegő ajkakkal.

- És drága Astoriám, azt elárulnád nekem, hogy mióta is tolmácsolgatja be magát Herr Würfel a feleségem szoknyája alá? – kérdezte higgadtan. Astoria felkapta a fejét, döbbenten a férfira meredt.

- Tessék? – pattant fel a székről az asztalra dobva a szalvétáját. – Hogy merészelsz azzal vádolni, hogy lefeküdtem azzal a férfival?

- Szóval lefeküdtél vele? Szép… szép… - Lassan kelt fel a helyéről és a nő felé lépett. – Mindent gondoltam rólad, édesem, na de azt, hogy ilyen egy cafka lennél?! Álmomban se.

- Vigyázz, miket beszélsz! – csattant fel a nő.

- Ezek után még te mersz engem fenyegetni? – kelt ki magából immár a férfi is. Eddig bírta a higgadtságot magára erőltetni. – Csak egyet árulj el nekem. Miért? Nem adtam meg neked mindent? Talán neki több pénze van? Kétlem, ugyanis tavaly én kerültem a Gringotts Top húsz harminc alatti leggazdagabb és befolyásosabb boszorkány és varázsló listájának az élére. Akkor mi volt a baj?

Kis idő után szólalt csak meg Astoria.

- Egyedül voltam, minden áldott éjszaka egyedül voltam, mert te mindig csak utazgatsz és én nem is érdekellek.

- És ez egyből okot ad arra, hogy egy másik férfi ágyába bújj? Mellesleg azért utazok, hogy finanszírozhassak mindent, amire csak vágysz. Tudod mit? Most jobb, ha egy ideig a szemem elé sem kerülsz! –Azzal fogta magát a férfi és kisétált a konyhából, ki a házból, ki az utcára.

Hoppanálva jutott el az egyik régi törzshelyére a GoldenNectar nevű helyre. Odabent rég nem látott ismerősként köszöntötte a pultfőnök és egyből tette is le elé a legjobb minőségű Lángnyelv Wiskey-t.

*****

Hermione úgy döntött kicsit kiszellőzteti a fejét. Rosszul estek neki Ron szavai, és tényleg úgy érezte, egyre jobban kiszeret a férfiből. Mindig is voltak közöttük nézeteltérések, de az utóbbi időben egyre többet veszekedtek apró dolgokon is. Tudta, hogy ez nem mehet így tovább.

Gondolataiba merülve rótta az utcákat. A bárok harsogó zenéi csalogatták a nőt, de nem akart Ron szintjére süllyedni az ivással, ő nem olyan fajta lány volt.

- Herm? Jesszus, te vagy az? – hallott meg egy hangot a háta mögül.

- Iris? Te jó ég! – fordult meg és a másik nő karjaiba borult. – Vagy ezer éve!

- Volt az már több is. Akkor még pocakod volt.

- Hogy kerülsz ide? – nézett Hermione régi barátnőjére. A lánnyal még Párizsban ismerkedtek össze, mikor kisebb korában a nagynénjéhez, Margarethez utazott nyaranta.

- Most itt dolgozom, tudod a pasim, Carl mindig is visszavágyott ide. Na, de gyere már be, ne itt kint ácsorogj. Ezt gyors elszívom, aztán meghívlak egy körre – mutatta fel a kezében égő cigarettáját.

Hermione eleget tett a kérésnek. Pont egy régi barátra volt most szüksége. Nem akarta Ginnyt zaklatni, meg különben is, olyan fura dolog lett volna a bátyjáról panaszkodni a lánynak. Tudta, hogy barátnője sokszor egyetért vele, ha Ronról van szó, ám most úgy érezte ezúttal túl sok lenne. Sokkal inkább egy kívülálló személyre volt szüksége, és Iris tökéletes volt a célra. Tudta, hogy neki bármikor kiöntheti a szívét, megbízhat benne. Bár nem gyakran találkoztak, mégis, akármikor összefutottak, ugyanúgy folytatták beszélgetéseiket, ahogyan legutoljára abbahagyták.

- Mi van veled, drágám? Ne haragudj meg, de nem nézel ki valami jól. Olyan sápadt vagy – kezdte a nő, amint visszaállt a pult mögé.

- Ronnal eléggé összevesztünk – vallotta be kellemetlenül.

- Igyál valamit, egy kis szíverősítő nem árt – próbált ajánlani neki egy italt, de a boszorkány erőteljesen elutasította.

- Nem, pont ez az egyik baj Ronnal. Elkezdett inni.

- Komolyan? De, hát, olyan rendes fiúnak tűnt – elmélkedett Iris.

- Az is volt. Csak… valahogy az utóbbi időben megváltozott – motyogta a lány lehajtott fejjel.

- Mi történt?

- Hát, Ron mindig is nagyon jó ember volt, de nagyon makacs és önfejű is. Ha valami nem úgy sül el, ahogy ő azt akarja, akkor nagyon undok tud lenni, ráadásul teljesen begubózik, és nem hallgat senkire. A hétvégén kezdődött a lejtő. Voltunk egy kolléganőm szülinapi partiján, ami nem végződött túl jól.

- Na, mesélj el szépen mindent – kérte a pultos boszorka. – Csak várj egy pillanatot, kiviszem ezt a két vajsört a kettes asztalhoz.

Amíg a nő kiszolgálta a vendégeket, addig Hermione megpróbálta rendszerezni a gondolatait. Egyfelől nehéz volt beszélni a problémáiról, másfelől viszont meg is könnyebbült kicsit, hogy valakinek elsírhatja bánatát. Alapjáraton nem volt az a folyton panaszkodó típus, ám most jól esett kiönteni a szívét, hiszen már régóta nem beszélt senkinek a lelki gondjairól.

- Már itt is vagyok, folytasd, kérlek!

- Hát, szóval voltunk azon a születésnapi rendezvényen, és ott volt Astoria Malfoy is. Róla már biztosan hallottál – forgatta a szemét Hermione.

- Szerencsére nem sokat, de az is épp elég volt belőle. Nem mozgok minisztériumi körökben. Én csak egy egyszerű pultos vagyok. A Prófétát meg nem veszem, mert gyűlölöm azt a rengeteg szennyet, amit azok az unatkozó, magukat újságírónak nevező bestiák összehordanak. Nagy ritkán látok csak egyet-egyet, ha itt hagyják a vevők.

- Nem veszítesz sokat. Na, de ha nem tudnád, akkor elárulom, hogy Astoria is a Minisztériumban dolgozik, ő is főosztályvezető. Csak éppen szörnyű természete van. Beleköt az élő fába is. Semmi sem jó neki, csak kritizálni tud és lenéz mindenkit, mert őt felveti a pénz.

- Jobb is, hogy alig hallottam róla – bólogatott Iris.

- Tényleg jobb, bárcsak én se ismerném. Na, de a lényeg, hogy ott volt, és persze ott is kötekedett és kritizált. Egy idő után nem foglalkoztunk vele, Valerie-val és a férjével pezsgőztünk éppen, amikor meghallottuk, hogy Rose sír.

- Végül a Rose mellett döntöttetek? – vágott közbe a nő. – Amikor utoljára láttalak, akkor még nem volt meg a neve.

- Igen, Rose lett – válaszolta mosolyogva Hermione, de ahogy folytatta a történetet, rögtön legörbült a szája. – Szóval, meghallottuk, hogy Rose sír, odarohantunk, és megláttuk, hogy az a némber üvöltözik vele. A kicsi véletlenül elszakította a ruháját, mert abban kapaszkodott meg. De most komolyan, hogy lehet ilyet? Egy négy éves kislány! És úgy üvöltözött vele, mintha legalább is a lábát törte volna el, pedig még a haja szála sem görbült.

- Tényleg igazi hárpia lehet.

- Az. Persze mi nem hagytuk annyiban, megvédtük a gyerekünket, ő meg fölkapta a vizet, elviharzott és közölte, hogy ne számítsunk rá, hogy a férjemnek sokáig lesz még munkahelye. Amikor ma hazaértem Ron a konyhában vedelt. Benyakalt egy egész üveg Lángnyelv Whiskeyt. Hallanod kellett volna, hogy hogyan beszélt – halkította le a hangját, és bár nagyon nem akart sírni, mégis könnyezni kezdett.

- Jajj, Hermione, ne sírj! Minden rendben lesz, majd meglátod – ölelte át a nő a pult felett.

- Nem tudom, Iris. Olyan goromba volt. Kezd teljesen eltűnni az az énje, akit egykor szerettem.

- Már nem szereted? – kérdezte a nő halkan.

- De! – vágta rá, aztán mégis elbizonytalanodott magában. Szerette ő Ront? Az igaz, hogy szeretett vele lenni, és szívesen nézte, ahogy a kislányával játszanak, de szinte félt tőle, amikor ma este olyan indulatos volt. Talán már tényleg elmúlt az a szerelem. Talán csak az összetartás kötötte őket össze. Talán... – Nem tudom – felelte végül. – Régen annyival könnyebb volt minden – panaszolta a nő, amire Iris felnevetett.

- Komolyan? Na, ne mondd, már megfeledkeztél a Nagy Úr elleni harcról? Hogy menekülnünk és rejtőzködnünk kellett? – kérdezte a pult mögött álló boszorkány.

- Igaz, de nem volt ilyen bonyolult magánéletem. Egyszerűen időnk sem volt magunkkal törődni…

- Lehet benne valami – felelte amaz. – De ne foglalkozz ezzel. Mindjárt hozok neked egy narancslevet, csak előtte viszek még egy kör whiskeyt annak a fickónak. Neki sem lehetett szép estéje. Már vagy a hatodik kört viszem neki, ő meg csak ott ül egyedül. Pedig milyen jóvágású!

Hermione az említett férfi felé fordult, és legnagyobb meglepetésére egy ismerős arcot vélt felfedezni. Eddig észre sem vette, hogy Draco Malfoy ül a hatos asztalnál…